Schell Judit, generációjának egyik legjobban foglalkoztatott színésznője. Vidám, energikus nő, tele temperamentummal, életkedvvel. Szeptember óta a Nemzeti Színház tagja, így az interjú erejéig lehetőségem volt hátulról is szemügyre venni a bár fiatal, de sok vihart megélt épület belsejét. Csupa pompa, csupa esztétikum. Kényeztetik a színészt, persze ez rájuk is fér. Judit öltözője otthonos és egyben ízléses is. Hellyel kínál, aztán nekifutunk.

H: Muszáj a Sorstalansággal kezdenem, mert amikor a szerkesztői ülésen bedobtam a neved, óriási örömujjongás volt. Filmes site vagyunk, így hát persze, hogy mindenki tudni akar mindent. Na szóval! Hogy kerültél a produkcióba? Válogatásra jártál, rosták voltak?
J: Nem.

H: Ez azt jelenti, hogy Koltai Lajos, téged akart „első körben” a mostoha anya szerepére?
J: Valószínűleg fényképeket nézegetett és megtetszettem neki. De az tény, hogy mindenféle meghallgatásból kimaradtam. Egyébként az is lehet, hogy a Sutyi (Koltai Lajos) a felnőtt színészeket, otthon az íróasztal mellől választotta ki.

H: Én erre azért büszke lennék!
J: Az is vagyok. Főleg azért mert volt egy régi álmom, hogy lesz egyszer majd egy filmrendező – mert ugye most a casting-ok világát éljük, most ez a divat -, szóval, hogy lesz egy rendező, aki személy szerint engem akar a filmjébe, és nem kell mindenféle megalázó szereplőválogatáson részt venni. És akkor egyszer csak álltam otthon a konyhában, ahogy ez a mesékben meg van írva…

H: … és csörgött a telefon?
J: Bizony csörgött és bemutatkozott egy férfihang, hogy őt Koltai Lajosnak hívják, látott a Radnótiban, a Három nővérben, és szeretné, ha én játszanám a mostoha anya szerepét a Sorstalanságban.

H: …kagyló ki a kézből?
J: Kagyló ki, fakanál le! (nevetünk) Aztán mondta, hogy szeretne velem találkozni. Kérdeztem, hogy ez egyfajta casting lenne, de megnyugtatott, hogy nem csak azt szeretné, hogy beszélgessünk, hogy ismerjük meg egymást. Elmentem a találkozóra, ahol elmondta, hogy az alapján választott ki, amit a színpadon látott. Hogy szerinte alkalmas vagyok erre a szerepre, és kellően érzékeny is, egyszóval megbízik bennem teljes mértékben. Igazán felemelő pillanat volt.

H: Koltai Lajos rendezőként most debütál, ugye. Milyen vele dolgozni? Van egy konkrét koncepciója, amit ha törik, ha szakad végigvisz, vagy engedi a színészeket improvizálni?
J: Nagyon erős koncepciója van. Nagyon tudja, mit akar. Hogy milyenek legyenek a különböző beállítások, hogy a színészek mit játszanak, és hogyan. Olyan istenien telt az idő a forgatáson! Kultúráltan és koncentráltan. Volt idő külön arra, hogy a Sutyi leüljön a színészekkel beszélgetni. Egyébként nem is játszottam még filmben ilyen figurát, aki hasonló érzékenységgel bír, akiben ekkora mélységek lakoznak. Olyan volt, mintha színházban játszottunk volna. És nem csak a felvétel ideje alatt, hanem amikor átállás volt, akkor is megteremtették azokat a körülményeket, hogy a színészek ugyanabban a koncentrációban tudjanak maradni.

H: És úgy érzed ezért a hangulatért a Koltai a „felelős”?
J: Mindenképp! Azt mondják a Szabó István-forgatásokon is hasonló a miliő. És ugye ők meglehetősen sokat dolgoztak együtt.

H: A főszereplő „kisrác” körüli mizériához mit szóltál?
J: Ezt az egészet a média fújta föl. Egy nagyon kedves 12 éves kisgyerekről van szó, aki teljesen normális, aki nincs megfertőzve semmivel. Ezért sem akarták, hogy szétszedjék őt a különböző újságok meg a tévétársaságok. Ez neki egy rendkívül strapás meló, nem kell, hogy folyton zaklassák.

H: Tavaly szerződtél a Radnótiból ide a Nemzetibe. Fájó dolog volt, vagy már itt volt az ideje?
J: Már itt volt az ideje. Nyolc évig voltam ott, és úgy a hetedik táján kezdett birizgálni valami.

H: Pedig remek szerepeket játszottál!
J: Nagyon jó dolgom volt, de szerettem volna már egy kicsit kikacsintani. Új emberekkel dolgozni, új tekintetekbe nézni esténként, persze úgy, hogy közben megmaradok a Radnótiban. Aztán jött a Jordán felkérése, ami újnak, frissnek és fölöttébb izgalmasnak tűnt és nem bántam meg. Ráadásul vendégként visszajárok a Radnótiba. A Bástyasétány és a Kripli még mindig műsoron van.

H: Ezek szerint van munkád rendesen. Hogy tudod ezt összeegyeztetni azzal, hogy van egy hiper eleven, kilenc és féléves kisfiad?
J: Eleinte nehéz volt. Nem tudtam például, hogy mit kell csinálni olyan esetekben, amikor próbám lenne, de Lackó beteg. Emlékszem, a Varázsfuvolát próbáltuk és Lackó belázasodott, de nem tudtam otthon hagyni, mert nem volt babysitter, a bölcsödében meg betegen nem vihettem. Ott tologattam a babakocsit a színház előtt, és teljesen kétségbe estem, mert nem tudtam, hogy mit kell ilyenkor tenni. Hogy otthon maradhatok, vagy vigyem be? Totál káosz. Aztán megjelent a Gárdos, a darab rendezője és megkérdezte, hogy: „Hát Te mit csinálsz itt?”. Mondom: „Beteg a gyerek!”. Mire ő: ”De mit csinálsz itt az utcán?” Mire én: „Nem tudom mit kell ilyenkor csinálni!!!!”. (nevetünk) Aztán azonnal bevitt és felajánlotta, hogy ha gondolom nyugodtan menjek haza. Persze ez 8 éve történt.

H: A szabadidő, mint fogalom, mit jelent számodra?
J: Azt, hogy egyre kevesebb. Nem azért mert túl sokat játszanék, hanem amióta az iskola beindult (Lackó már harmadikos), a suli osztja be az időt. Főleg a délutánokat. De ha van, azt nagyon intenzíven kihasználjuk. Mostanában ugyan sokat vagyunk otthon. Kevesebbet mászkálunk el. Régen úgy volt, hogy beraktam a kocsiba és gyerünk. Most már ő is igényli, hogy bevonulhasson a szobájába, internetezhessen. Játékokat tölt le meg zenét. Én nem is értem.

H: A szakmádon kívül, mi az ami, örömmel tölt el?
J:  Mindenképpen a család. És szerencsém van, mert a párom mindenben segít nekem. Most például, hogy itt volt a forgatás, és nappal a színházban voltam, éjszaka forgattam, szóval nélküle képtelenség lett volna.

H: Ha nincs Színművészeti Főiskola, ha nincs Radnóti Színház, vagy éppen a Nemzeti, akkor mit csinálsz Te, Schell Judit, most? 
J: Fogalmam sincs. De Debrecenből valószínűleg eljöttem volna, mert mindig is Pesten szerettem volna élni. Lehet, hogy szültem volna több gyereket. Lehet, hogy a versenytánccal foglalkoztam volna tovább. Nem tudom. Valahol biztos megbújt volna egy kicsit a színház. De a mai napig, ha arra gondolok, hogy „Nem is ezt kéne csinálni!”…

H:…vannak ilyen gondolataid?
J: Óóóó! Minden évben!

H: Mesélj erről!
J:  Semmi különös, csak van amikor az ember elbizonytalanodik. Elbizonytalanodik, hogy biztos jó ez amit csinálok? Biztos, hogy ezt kell nekem csinálni? Elég jól tudom ezt csinálni? Lehet, hogy van más szakma, amiben jobban teljesítenék? Hiszen ki sem tudtam magam másban próbálni! A gimnázium után egyből jött a Főiskola. Ha lett volna 1-2 évem, lehet hogy most mással foglalkozom. Aztán persze mindig rájövök, hogy ez így van jól, ahogy van. Mert Szeretem! És ez a lényeg!
 
(A hívóberendezés suttogó hangja, a színpadra szólítja Jucit - aki ezek szerint időnként egészséges kételyekkel bombázza önmagát -, pedig megnyugtatnám, hogy nem mindenki kap ám a diploma után 5 évvel Jászai Mari-díjat, meg az a sok díj, ami az utóbbi években a nyakába hullt, az sem a véletlen eredménye.)
 
Schell Jucit: A Bástyasétány 77 és a Kripli c. előadásokban láthatjátok a Radnóti Színházban.
Anyaszínházában, a Nemzetiben pedig a Holnap reggel illetve a Györgyike, drága gyermekben domborít.
Jelenleg Vörösmarty Mihály: Czillei és Hunyadiak c. darabját próbálja, Spiró György átdolgozásában Babarczy László rendezésében.