FF: Hogy született meg a C.R.A.Z.Y. ötlete?
 
JMV: Tizenegy éve kezdődött. Igaz történeten alapszik, amit ez a bizonyos srác, Francois Boulay mesélt el nekem; négy testvére volt és egyikük meghalt – öngyilkos lett -, és ettől a pillanattól kezdve ő lett az öccsei apja. Francois meleg, és ő mesélte, hogy a testvére temetésén az apja megölelte őt – az első és egyetlen ölelés volt ez, amit kapott az apjától -, és tudta, hogy ezzel fejezte ki előtte, hogy elfogadja őt. Hogy inkább elfogadta őt olyannak, amilyen, mintsem hogy elveszítsen még egy fiút. Ez annyira gyönyörű volt; annyira gyönyörű kép volt.
Ezután megkértem, hogy vesse papírra nekem az egész életét, és három hónappal később találtam a postaládámban egy hatalmas borítékot, egy körülbelül százoldalas írással. Nem forgatókönyv volt, inkább afféle emlékcsokor. Elolvastam és nagyon erőteljesnek találtam. Mókás volt, megható, néha pedig megrázó. Abból a nyers vázlatból írtam aztán a forgatókönyvet. Tíz évbe telt, míg Francois-val mederbe tereltük az írást, megadtuk a keretét, majd megkértem, hogy hadd írjak bele néhány dolgot én magam is, egyedül. Egyéves pihenőt vettem ki, a korábbi megtakarításaimból éltem, és ezt az időt arra szántam, hogy valamiképp párosítsam az ő világát az enyémmel. Vagyis fogtam az apa-fiú kapcsolatot és a főszereplő szexuális ébredését az ő világából, és minden mást, a zenét, a hitet és a spiritualitást az én világomból. Ezt a két világot vegyítettem, hogy megteremtsem a C.R.A.Z.Y. világát.

FF: És ezzel a vegyítéssel úgy tűnik, egyetemessé lett a film; ezt a történet végül is bárki magáénak érezheti.
 
JMV: Én is így gondolom. Bár nem akartam egyáltalán „egyetemes” filmet készíteni. Egyszerűen csak szerettem volna egy gyönyörű mozit forgatni, ami szülővárosomban, Montrealban játszódik. Aztán teljesen globális lett, és egyben nagyon nagy siker mindenhol. Rengeteg országban megvették.
Azt hiszem, a fő vonzereje abban rejlik, hogy ez egy családi történet. Tetszik a tömegeknek, szórakoztató, amellett pedig csodaszép történet is. Lényegében ez a történet az apa és a fia közötti szeretetről szól, és egyszerűen jól esik nézni egy ilyen gyönyörű kitárulkozást és beteljesedést. Talán ezért volt nagy siker.
Azt hiszem, a betétdalok is nagyon sokat segítettek abban, hogy mindenhol magukénak érezhették a filmet. Nagyon sok brit rockzene hangzik fel benne, és ezt mindenütt ismerik – a Pink Floyd-ot, a Stones-t, David Bowie-t – ezek olyan zenék, amelyeket a világon bárhol felismernek. A film megmutatja Quebec valódi kulturális lényegét. Quebec-ben három kultúra találkozik: a Franciaországból származó francia, a Quebec-ből jövő francia-kanadai, és az angolszász, amely Angliából és az Egyesült Államokból került ide. Számunkra természetes, hogy ezt a három kultúrát beolvasztjuk. Úgyhogy az általunk hallgatott zene is olyan, amelyik mindhárom kultúrából jöhet.
 
FF: Mennyire volt nehéz megszerezni az összes olyan zenét, melyet eredetileg akart? Volt olyan szám, amelyet tervbe vett, de végül nem kapott meg?
 
JMV: Mindig nagyon nehéz megszerezni a betétdalokra a jogokat. Ezt még a forgatás előtt meg kell tenni – részben azért is, mert esetenként a szereplők utalnak is rájuk -,  és néha hónapokba vagy évekbe telik, mire sikerül választ kapni. Rengeteg nehézséggel járt megszerezni a jogokat. A filmben 25 dal hangzik el, de nem tudtam megszerezni a Joy Division-től a Love Will Tear Us Apart-ot, a Radiohead-től a Creep-et, Neil Young-tól az Old Man-t, vagy Timmy Thomas-tól a Why Can’t We Live together-t. Tudja, ez nagyon elkeserítő. Úgy érzem, azok a dalok hozzám tartoznak. A fiatalkori emlékeimről csináltam filmet, és számtalan emlékemhez egy-egy dal is fűződik, szóval miért nem használhatom fel őket? Csak meg akarom mutatni a világnak: „Figyeljetek, ezek az élet csodás pillanatai. Meg akarom osztani veletek ezt az érzést, ami emiatt a dal miatt is olyan nagyszerű volt. Ti pedig nemet mondtok nekem?” Ez annyira önző és annyira igazságtalan, és nincs is joguk igazából elutasítani. Ez az egész elképesztően dühítő.

 FF: Ugyanakkor azok a dalok, amelyekre sikerült engedélyt szerezni, és végül elhangzanak a filmen, annyira erősek, hogy nem is érezni, hogy bármiféle kompromisszumot is kellett volna kötni.
 
JMV: Tudom, tudom. A Love Will Tear Us apart helyett például a The Cure-tól használtam a Ten Fifteen Saturday Night-ot, és a jelenet tökéletesen működik. De azt hiszem, akkor még jobb lenne, ha az eredeti ötletemet meg tudtam volna valósítani. Nem tudom. De persze így is szeretem.

FF: Olyan valakinek, aki nem vett részt a film gyártásában, nehéz elképzelni a filmet bármilyen más zenével. 
 
JMV: Nos, csak képzelje el: tizenöt hétig ültem egy vágószobában, úgy, hogy a Love Will Tear Us Apart szerepelt benne, és végig arra k***a válaszra vártam. Állandóan azt hajtogatták: „Mindjárt meglesz, mindjárt meglesz!”, aztán egyszerűen nemet mondtak. Így maradt a B terv. A fenébe is!
 
FF: De, tudja, attól még megteheti, hogy készít egy DVD-változatot, ahol azok a dalok szerepelnek, melyeket eredetileg kiválasztott – csak ne adja el!
 
JMV: Bizony, már meg is csináltam! Ott vannak az eredeti dalok, és mindez csak egyvalakinek van meg az egész világon…

FF: Hogy talált rá Zac megszemélyesítőjére? Régebben már dolgozott együtt Marc-Andréval, ugye?
 
JMV: Igen, még amikor gyerek volt. Tíz éve forgattam vele egy rövidfilmet, Magical flowers címmel. Akkor tizenegy éves volt. Ő március 11-én született, én március 9-én, úgyhogy azóta minden évben találkozunk március 10-én este, egy elegáns quebeci étteremben, hogy egy vacsora mellett együtt ünnepeljük a születésnapunkat. Két évvel azelőtt, hogy elkezdtem volna szereplőket keresni a C.R.A.Z.Y.-hez, ki kellett hagynunk ezt a találkozót, úgyhogy amikor eljött a szereplőválogatás ideje, már két éve nem láttam, és egyszerűen megkértem, hogy jöjjön el egy meghallatásra. Eredetileg másik szerepet szántam neki, de amikor megláttam, rögtön tudtam, hogy ő a tökéletes választás Zac szerepére. Besétált az ajtón, és már nem az a fiatal fiú volt, akit megismertem. Sid Vicious-ra hasonlított, hihetetlen szexepilje volt, és nagyon jól nézett ki.
A meghallgatás után még megkértem, jöjjön vissza, hadd lássam, hogyan tud színészkedni, és ennyi volt.

FF: Bizonyára segített az is, hogy már korábbról kapcsolatban álltak egymással; hiszen a film is azokról az évekről szól. 
 
JMV: Természetesen. Vicces, a film nagyon hosszú időt ölel át, és majdnem ennyibe telt az is, hogy összehozzam magát a mozit. Beszéltem a tervemről neki már korábban is, a találkozóink alatt, és valószínűleg őrültnek tartott. Mindig is álmodoztam arról, hogy egyszer majd megvalósítom. Minden alkalommal, mikor találkoztunk – mikor tizenegy volt, tizenhárom, tizenöt, tizenhét -, meglátott és így szólt: „Hé, Jean-Marc, hogy vagy? Mi újság veled? Még mindig azon a filmen dolgozol? Menni ideje is már?” (Nevet.)

Szóval ilyen kapcsolatunk volt ezzel a filmmel. Ő pedig ráadásul egy nagyon okos kölyök, aki mindemellett remek színész is. Természetes tehetség – nem járt semmilyen színésziskolába. Tulajdonképpen magam is meglepődtem, mikor egyszer felfedeztem, hogy az összes szereplő, aki a testvéreket játssza, természetes színész. Egyikük sem vett soha leckéket színészmesterségből és soha nem voltak megkötve a konvencióitól. Tökéletesen játszották a szerepüket. Olyan színészek, akik nem félnek attól, hogy ne csináljanak semmit. Egy színész általában nagyon fél attól, ha nem kell csinálnia semmit. A színpadi színészek, és akik színészi iskolába jártak, meg akarják mutatni a rendezőknek, hogy színészkednek és hogy előadnak. Meg akarják mutatni, hogy bár nem azonosak a játszott karakterükkel, mégis értik azt. És ilyenkor gyakran lehet érezni a színészkedést. Az a lényeg, hogy más legyél, és ne a karakter. Néhány hatalmas tehetség képes erre, de nem hiszem, hogy a mi esetünkben ez így működött volna. Itt a kevesebb több volt, ezek a srácok pedig meg tudták ezt csinálni.

FF: És mi a helyzet a stáb többi, tapasztaltabb tagjával? Michel Coté-val dolgozott már korábban – személyre szabottan neki írta az apa figuráját?
 
JMV: Az előkészületek során rengetegszer találkoztam vele, de eredetileg angol nyelvűnek szántam a filmet, és az Egyesült Államokban akartam leforgatni, tehát bár gondoltam rá, azt hittem, nem tudjuk megcsinálni vele a filmet. Annak ellenére sem, hogy ő volt az egyetlen személy, akit el tudtam képzelni erre a szerepre, így még azon is komolyan gondolkodtam, hogy egyszerűen visszafordítom a filmet franciára. Elküldtem neki a forgatókönyvet, csak hogy olvassa el, ő pedig felhívott, és lehordott. Azt mondta: „Na ne, ezt a filmet franciául kell megcsinálni, Montreálban! Eszedbe ne jusson az Államokban leforgatni, különben szétrúgom a segged és levadászlak!” (Nevet.) Úgyhogy a végén meggyőzött.

FF: És mi a helyzet a stáb többi, tapasztaltabb tagjával? Michel Coté-val dolgozott már korábban – személyre szabottan neki írta az apa figuráját?
 
JMV: Az előkészületek során rengetegszer találkoztam vele, de eredetileg angol nyelvűnek szántam a filmet, és az Egyesült Államokban akartam leforgatni, tehát bár gondoltam rá, azt hittem, nem tudjuk megcsinálni vele a filmet. Annak ellenére sem, hogy ő volt az egyetlen személy, akit el tudtam képzelni erre a szerepre, így még azon is komolyan gondolkodtam, hogy egyszerűen visszafordítom a filmet franciára. Elküldtem neki a forgatókönyvet, csak hogy olvassa el, ő pedig felhívott, és lehordott. Azt mondta: „Na ne, ezt a filmet franciául kell megcsinálni, Montreálban! Eszedbe ne jusson az Államokban leforgatni, különben szétrúgom a segged és levadászlak!” (Nevet.) Úgyhogy a végén meggyőzött.

FF: Benne megvan az a különleges képesség, amit nem minden színészben lehet megtalálni, nevezetesen, hogy egy ilyenfajta nehéz és drámai karaktert így játsszon el, de ugyanekkor emlékezzen az emberi oldalára is, és hogy ezt megtalálja akár a legapróbb pillanatokban is. A fürdőszobai beszélgetés a filmbeli feleségével egy ilyen pillanat. 
 
JMV: Ez igaz. Látja, ő és Danielle Proulx, aki az anyát játssza, két nagyszerű profi színész. Ez a bizonyos jelenet két és fél perc hosszú, és egyetlen beállításból áll, nincs benne vágás, tehát csak a hozzájuk hasonló hivatásos színészek tudják ezt így eljátszani. Nyilván a kevésbé tapasztalt színészek is meg tudnák csinálni, de valószínűleg háromszor ennyi időbe telne. Számtalan kényes pont van abban az egyetlen jelenetben is. Zajlik ez az igazán hosszúra nyúlt beszélgetés, és eközben ők fogat mosnak, arcot mosnak, mindazt csinálják, amit mindenki más is megtesz, mielőtt lefeküdne. És filmen, különösen amikor egy olyan jelenetet veszel fel, melyben egy tükör is szerepel, mint ahogy itt is, nagyon óvatosnak kell lenni, és biztosra kell venni, hogy tökéletesen célba találsz. Ezt megtenni, színészkedni és megtalálni a megfelelő érzelmeket, nagyon-nagyon nehéz. De mindketten meg tudták csinálni, bármilyen nehéz is volt, ráadásul teljesen természetesnek hatott. Egy teljes napot vett igénybe a jelenet felvétele; hét órán keresztül próbáltunk, majd pár elrontott felvétel után megszületett az, ami a filmben látható. Ez pedig nagyon gyors tempó egy ilyen jelenet esetében. 

FF: Megérte a fáradságot, ez a film egyik legemlékezetesebb jelenete.
 
JMV: Teljes mértékben. És az ilyen szituációkban emlékeztetnem kell magam, hogy maradjak alázatos, vonuljak a háttérbe mint rendező, és hagyjam őket kibontakozni, mert meg tudják oldani a feladatot, méghozzá gyönyörűségesen. És itt újra előkerül: a kevesebb több.

FF: Meglepte, milyen jól fogadták a filmet Kanadában?
 
JMV: Igen, de a nemzetközi sikere még inkább. A film nagyon jól teljesített a pénztáraknál Kanadában, de őszintén szólva, én kicsit többre számítottam. Azt gondoltam, új bevételi rekord fog születni. Nagyon hittem ebben a filmben, látva, milyen keményen és megszállottsággal dolgozott mindenki rajta. Mindenki, a színészek és a teljes stáb, megtett minden tőle telhetőt, és végig úgy tekintett rá, mintha a sajátja lenne. Vért izzadtunk. Mikor a film végül elkészült, egyszerűen fölém nőtt. Meghaladta az erőmet. Mikor először megnéztem a végső vágást, teljességgel elmerültem benne, noha előtte minden kockáját rengetegszer láttam már.

FF: Elég támogatást kapnak Kanadában a hazai filmek?
 
JMV: Azt hiszem, igen. A filmmel nagyon sokfelé utaztam a világban, rengeteget beszélgettem helyi rendezőkkel, és azt hiszem, mi nagyon szerencsés helyzetben vagyunk. Talán Dánia az egyetlen kivétel, mert a film nagyon nagyon sikeres Dániában. Talán még jobban is, mint Kanadában. De Quebec-ben nagyon jól érzem magam. Kanada francia részén nagyon támogatják a filmipart, és ez óriási dolog.