Jonathan Safran Foer nevét a Minden vilángol című első könyvének megjelenése után, 2003-ban azonnal szárnyára kapta a világhír. A XXI. századi amerikai irodalom egyik új, nagy ígéretének kiáltották ki. Aztán, amikor két évvel később megjelent a Rém hangosan és irtó közel című regénye, írásművészetét már olyan klasszikusokéhoz kezdték hasonlítani, mint Philip Roth vagy Isaac Bashevis Singer.
Foer harmadik generációs, manhattani zsidó családból származik. Nagyszülei Németországból érkeztek New Yorkba, apja ismert ügyvéd, anyja egy PR-cég elnöke. Testvérei közül a bátyja a The New Republic szerkesztője, öccse pedig szabadúszó újságíró. Ő a Princetoni Egyetemen tanult filozófiát, s miután mentora, Joyce Carol Oates egy írói kurzuson rendkívül tehetségesnek mondta, Foer az ő biztatására kezdett hozzá első regényéhez, amely 2002-ben jelent meg, s számos díjjal jutalmazták. Ez a könyv éppúgy önéletrajzi ihletettségű, mint második regénye, amelyet 2005-ben publikált, s hatalmas kritikai és közönségsikert aratott.
A Rém hangosan és irtó közel főhőse a Manhattanben élő kilencéves Oskar Schell, akinek az apja 2001. szeptember 11-én, a terrortámadás idején éppen az ikertornyok egyikében tárgyal, s a romok között pusztul el nyomtalanul, mert sok más áldozathoz hasonlóan az ő holttestét sem találják meg.
Fiát lelkileg nagyon megviselik a történtek, hiszen a kiskamaszt rendkívül szoros érzelmi kapcsolat fűzi az apjához. Oskar ugyanis nem tipikus kisgyerek, nem az iskolatársaival játszik, nincsenek haverjai, a szabad idejét nem a kortársaival, hanem az apjával tölti. Elképesztő intelligenciája, érzékenysége, képzelőereje van, nemcsak meglepően kreatív, de különc is, aki folyton újabb és újabb ötletekkel áll elő, elképesztő találmányokat alkot, miközben Stephen Hawkinggal levelezik, talányokat old meg, esténként pedig az élet nagy dolgairól beszélget apjával, miközben együtt keresik a tárgyi, helyesírási hibákat a New York Timesban.
Nem csoda hát, ha a tragédia után lelkileg összeomlik, képtelen feldolgozni a traumát, magába fordul, álmatlanság gyötri, pszichológushoz jár. A környezetével éppúgy nehezen kommunikál, mint az özvegyi létből kitörni akaró anyjával, sokszor bolyong egyedül a városban, hálás minden emberi kapcsolatért, de valójában csak a lakásukkal szemben lévő házban lakó nagymamájával van bensőséges, őszinte emberi kapcsolata.
Aztán egy napon megváltozik az élete. Két évvel a tragédia után apja hagyatékában talál egy borítékot, benne egy kulcsot, s egy Black feliratú cédulát. Meglódul a fantáziája, s elhatározza, hogy utánajár a rejtélynek. Elindul, hogy megkeresse a kulcshoz passzoló zárat (216 lakáscímet gyűjt össze), de tervébe még az anyját sem avatja be. Mivel irtózik a tömegközlekedéstől, gyalog vág neki a városnak, és a kutatás közben New York legkülönbözőbb helyeire vetődik el. Nagyon sok Black nevű emberhez kopogtat be, akiktől azt reméli, hogy segítségükkel közelebb jut a rejtély megoldásához. Próbálkozásai azonban sokáig kevés sikerrel kecsegtetnek, viszont a fiú addig nem ismert élettapasztalatokkal gazdagodik. Rájön, hogy a felkeresett emberek nagy többségének élete az övéhez hasonlóan tele van kisebb-nagyobb tragédiákkal, katasztrófákkal, életre szóló traumákkal, és ezek éppen az emberi kapcsolatok hiánya miatt többnyire feltáratlanok, kibeszéletlenek, rejtettek maradnak, s ezáltal rengeteg humánum, érték megy veszendőbe. A fiú megjelenése és sorsazonossága azonban sok esetben döntő változást hoz ezekbe az elrontott, félrecsúszott, bezápult életekbe, és a megnyíló emberekkel való beszélgetések, kapcsolatok Oskart is hozzásegítik, hogy átalakuljon a világlátása, s mindinkább önmagára találjon, s a regény végén természetesen a rejtélyre is fény derül.
A regény érdekessége, hogy a kisfiú gyászával kapcsolatos cselekményszállal párhuzamosan két további történetszálban megismerkedhetünk a Schell család régebbi és közelebbi múltjának eseményeivel is. Mégpedig eléggé rendhagyó módon, mert az író – a regény fősodrát megszakítva – a nagymama és a nagyapa leveleiben idézi fel a múltat, németországi gyerekkorukat, a második világháború rémségeit, a bevándorlás részleteit, s a történelmi eseményekből következő családi változásokat, drámákat… Kulcsepizód ebben az emlékezésfolyamban Drezda bombázása, az 1945. február 13-án bekövetkezett infernó, amikor a szövetségesek rettenetes terrorbombázása csaknem teljesen elpusztította az 1,2 millió lakosú várost, s lakosságának jelentős részét. A példa nélküli tűzvihart 700 000 foszforbomba idézte elő, megsemmisítve mindent, és mindenkit, ami a lángok hatósugarába került. Visszaemlékezők szerint földi pokolnak tűnt akkor a város, mint ahogy bő fél évszázaddal később pokolinak mondták a lángra kapó, majd összeomló, mindenkit és mindent maguk alá temető tornyokat is, amelyeknek a pusztulása valószínűleg éppúgy beleégett az amerikaiak nemzettudatába, ahogy Drezda megsemmisülése a németekébe.
Foer mesterien vezeti az olvasóját a korok, a helyszínek, a szereplők kusza labirintusában. Hol historizál, hol pszichologizál, hol epikusan hömpölyögteti a cselekményt, s az idősíkok váltogatásával olykor igencsak próbára teszi az olvasó emlékezetét, de végül sikerül a bravúr, hogy az olvasó a kibontakozó családregény történéseit végig elsősorban a múltat kutató, rejtélyekre vadászó, önmagát kereső kilencéves gyerek szemszögéből olvassa, miáltal a könyv gyakorlatilag lehetetlenné válik.
Ennek érdekében az író még egy olyan meghökkentő technikát is alkalmazott, amit „visual writingnak” neveznek. Ez azt jelenti, hogy nemcsak a szöveg tartalma, de a megjelenítése is a mű szerves részét alkotja. Tehát nem nyomdahiba, hanem szándékos írói eszköz az, amikor a „gépelt” sorok egybecsúsznak, egészen addig, amíg olvashatatlan fekete tintatömeggé válik a szöveg; vagy amikor a leveleket piros bekarikázások, áthúzások tarkítják, mint egy valódi kéziratot. Mindennek, még az üresen hagyott lapoknak is funkciójuk van, mert segítenek továbbgondolni a regény cselekményét, illetve annak egyes mozzanatait.
Talán e rövid ismertetőből is kiderül, hogy Foer második regénye különleges élményt kínál olvasójának. S a nagy elődökkel való összehasonlítás sem tűnik túlzásnak. Ezt bizonyítja az is, hogy az első regény megfilmesítése után a második regényre is azonnal akadt hollywoodi jelentkező.
A jogokat nem sokkal a megjelenés után a Warner Brothers vette meg, s tavaly a Paramount Pictures Oscar-esélyes mozit forgatott belőle. A forgatókönyvet Eric Roth (Forrest Gump) írta, a rendezést Stephen Daldryra (Billy Elliot, A felolvasó) bízták, a főszerepeket pedig Tom Hanks és Sandra Bullock kapta, míg a kisfiút alakító Thomas Horn alighanem az év egyik felfedezettje lesz.
A filmet hamarosan Magyarországon is bemutatják. A premier időpontja: 2012. március 8.

Sebők János

Jonathan Safran Foer: Rém hangosan és irtó közel
Fordította: Dezsényi Katalin
386 oldal, 2990 Ft
Cartaphilus Könyvkiadó
(A fenti írás eredeti megjelenési helye: Alexandra Könyvjelző Magazin, VIII. évfolyam, 1-2. szám. 2012. január-február 76-77. oldal)