A francia Le Monde napilap 2004. október 15-i számában érdekes kerekasztal-beszélgetés szövegét közli, amelynek témája a latin-amerikai film mai helyzete. A felkért szakértők nem térnek ki minden problémára, de a magyar olvasó így is sok érdekes ismeretet szerezhet az amerikai kontinens déli felének igen eltérő filmes helyzetéről.

Az első problémakör: vajon van-e jellegzetes, csak rájuk jellemző karaktere a latin-amerikai filmeknek? A vélekedések szerint ilyen karakter nem határozható meg, sőt inkább a különbségek dominálnak, ám abban az értelemben, hogy ezekben az országokban igen hasonlóak a társadalmi kihívások, s ilyen formán a művészek kénytelen-kelletlen vagy épp szándékosan reagálnak ezekre a kihívásokra, nos, ebben az értelemben van valamiféle közös jegye, ami talán ekként mutatkozik meg és tarthat számot az európaiak érdeklődésére.

Milyen a kolumbiai filmművészet? Kolumbiában igen jelentős a dokumentumfilm-gyártás, az utolsó három évben több mint 50 alkotás készült. De jelentősek a játékfilmek is, így például a La virgen de los sicarios című darab, s decemberben kerül bemutatásra - a Berlinálén a legjobb színésznő alakítását elnyerő -  Maria, Llena eres de gracia, amelyet amerikai rendező forgatott ugyan, de ezen kívül teljes egészében kolumbiai produkció.

Feltehetőleg ezekben az országokban nem lenne jó támogatni ezen a téren az abszolút gazdasági liberalizmust. Inkább egy szélesebb, az egész világra kiterjedő forgalmazói hálózat létrehozásán kellene fáradozni, amely természetesen latin-amerikai alkotások terjesztésével is foglalkozna.

Feltételezések és vélemények szerint a latin-amerikai film létezni tudna a nagy amerikai cégek (majorök) és az Egyesült Államok anyagi támogatása nélkül is. Sőt, a nagy amerikai cégek azok, amelyek megakadályozzák a viszonosságot, vagyis, hogy ezek a művek bejussanak az amerikai piacra. Így aztán azok elsőszámú piaca Európa, mindenekelőtt Franciaország, Spanyolország és Itália, néhány független és nagyon bátor forgalmazó cégnek köszönhetően.

Igaz, hogy a térségben csak két országban van nagy jelentősége a filmművészetnek: Argentínában és Mexikóban. A többiben a televízió a domináns. Ennek szomorú következménye, hogy a nézőknek csak egy(!) százaléka látja a szomszédos országokban készült munkákat.

Az argentin filmek kiemelkedő sikere nemcsak annak köszönhető, hogy jók a készítőik európai kapcsolatai, hanem annak és elsősorban annak, hogy magas művészi értékkel rendelkeznek. Persze felmerülhet a kérdés, vajon az argentin rendezők ma már nem gondolnak-e többet az európai nézőkre, mint a saját mozilátogatóikra.
Ugyanakkor, körülbelül négy év óta nyugodtan beszélhetünk argentin csodáról, arról, hogy Európa felfedezte fiatal rendezőiket. Ez talán annak is köszönhető, hogy az országban évek óta kiemelten foglalkoznak a filmszakemberek képzésével, amelynek most mutatkozik meg az eredménye. Ehhez feltétlen hozzáteendő, hogy ez a fiatal generáció (rendezők, forgatókönyvírók, producerek) összefogott. Az ő munkájuknak is eredménye, hogy ma Argentínában fellendült a kulturális élet (ami persze visszahat a filmművészetre) rájöttek, hogy a kultúrát is "csinálni" kell.

A brazil film hatását némiképp csökkenti, hogy az egyetlen ország, ahol nem spanyolul beszélnek. Mindazonáltal születnek figyelemre méltó művek. A beszélgetők ilyennek nevezik az Istenek városát, de megemlítik az is, hogy Walter Salles Központi pályaudvarát több mint másfél millióan látták Európában.

Az egykoron híres kubai film gyakorlatilag szinte haldoklik napjainkban. Produkciót csak külföldi társproducerrel lehetséges létrehozni, ilyenek meg nagyon ritkák. Mindazonáltal készül egy-egy darab, amelyek közül a Juan Carlos Cremata által rendezett Nada+-nak a bemutatóját kíséri a legnagyobb érdeklődés.

A beszélgetők megegyeznek abban, hogy a latin-amerikai mozi nem nevezhető en bloc baloldalinak, még ha Walter Sallas "Che"-filmjének, Patricio Guzman Allende-jének és Fernando Solanas két órás dokumentumalkotásának (El Memoria del saqueo) párizsi bemutatója ezt a látszatot is kelti. Ezen művek történelmük retrospektív felidézései, amelyben folytak baloldali küzdelmek, harcok. Maga a latin-amerikai valóság ennél összetettebb. A társadalmi problémák megmutatása nem feltétlenül jelent baloldali beállítottságot, a filmek többségéből ma már hiányzik a militáns vonás, s különböző eszmék hatják át a rendezőket.