Kivételesen gazdag tartalommal jelent meg a Filmvilág ez évi elsõ száma. Szinte lehetetlen felsorolni is a sok érdekes olvasnivalót.
Kezdjük - hogy paradoxonnal fejezzük ki magunkat - egy várt meglepetéssel. Szaladják Istvánról van szó, aki a közelmúltban Aranymadár címû filmjével nyomatékosan letette a névjegyét a magyar filmalkotók között. Azóta két munkája született: Madárszabadító és Bíbortekercs címmel. (Ez utóbbi filmnovellájából közöl is érdekes részletet az újság.) Nos, a januári számban Stõhr Lóránt beszélgetése olvasható Szaladják Istvánnal, a sajtóban ritka lényegretörõ és színvonalas interjú,  érdemes belõle idéznünk ezért egy részletet:
"- A három filmbõl kettõnek a fõhõse harcos: Az Aranymadáré egy lovag, a Bíbortekercsé egy szamuráj. Miért vonzódsz a harcosokhoz?
- Mint az elõbb említettem, a halállal kapcsolatos felfogásunk komoly szemléletbeli problémán alapul: legtöbbször nem merjük vállalni a harcot a becsületért, igazságért, hûségért, mert ragaszkodunk az énünkhöz, birtokainkhoz. A harcos felismerte, ahhoz, hogy transzcendens módon létezhessen a világban, szembe kell néznie az ego pusztulásával. Hiába tud lemondani mindenrõl, ha egyvalami még mindig köti: az élete. Csak akkor töltheti be a hivatását, ha túllép határain, képes feláldozni önmagát, s akkor a halál is megszûnik halál lenni. A hõseim valójában nem lovagok, hanem a hierarchia csúcsán álló királyok, akik egyesítik magukban a lovagság eszményét, az igazságot, hûséget, becsületet valamint a papság eszményét, a transzcendenciát õrzõ és közvetítõ szerepet.
- A Bíborktekercs és a Madárszabadító történetében egyaránt lezajlik egy döntõ jelentõségû találkozás egy ídõsebb, tapasztaltabb ember és egy kisfiú között, aminek következtében a gyerek sorsa új irányt vesz. Volt-e a te életedben ilyen mester?
- Az ember tudata nagyon korlátozott és csak azt képes befogadni, ami a határaiba belefér. A tudat a születéskor még teljesen nyitott, majd a szülõk, gyakran olyan elvárásokat támasztanak a gyerekkel szemben, amelyek nem az õ személyiségébõl fakadnak. Késõbb pedig a társadalom, a környezet alakít ki viselkedésformákat, szokásokat, akár kimondatlanul is. Ez az alapvetõen tiszta tudat, ez a tiszta lap aztán teleíródik mesterségesen gerjesztett vágyakkal, ragaszkodásokkal, elsajátított elvekkel, ítéletekkel, az egyén sajátmagára vonakozó képeivel, nézeteivel. Az ego ezekbõl áll. Így épülnek belénk a korlátok, s ahogy növünk, ahogy énünk egyre erõsebbé válik, egyre magasabbra emelkednek a korlátok. S ezek a korlátok szabják meg azt a területet, amelyen megértésünk mûködik. A mesterek arra hivatottak, hogy ezeket a görcsöket feloldják.
Ha meg kellene neveznem az elsõ szellemi mesteremet, akkor Hamvas Béla nevét mondanám. Õ volt az, akinek szavaira úgy ismertem rá, hogy én ezt mind tudom, mindig is tudtam, csak valahogy elvesztettem, elkallódott, s most ismét megtaláltam. Õ volt az elsõ, akinek a hatására elkezdtem keresni saját utamat. Az õ tanításából megértettem, hogy nem elég beszélni, hogy nem elég tudni valamit, mert valamirõl tudni és valamit megvalósítottként tapasztalni két különbözõ dolog."

S hogy a magyar filmnél maradjunk: olvashatunk kritikát az Állítsátok meg Terézanyut! (Bergendy Péter), Zsiguli (Kolozsi László) és A miskolci boniésklájd (Stõhr Lóránt) címû magyar filmekrõl.

Talán éppen ez utóbbi film bemutatója késztette arra a szerkesztõket, hogy külön összeállítást adjanak közre Õrült szerelem címszó alatt. Különösen érdekes Varró Attila írása a filmmûvészet menekülõ szerelmeseirõl, s épp így Jean-Luc Godard egy régebbi interjújának friss fordítása, amelyben a Bolond Pierrot-ról beszél.

Figyelemre méltó tanulmányt írt Köves Gábor az amerikai film újabb éveirõl, az Új Hollywood és Jarmusch utáni(!) évekrõl, Taratino "beköszöntéig".

Nemkevésbé érdekes Kubiszyn Viktor portréja, amelyet Kiyoshi Kurosawárólról rajzolt meg. A tehetséges japán rendezõvel interjút is olvashatunk a januári számban.

A különlegességet kedvelõk pedig bátran forgathatják az új év elsõ számában a rajzfilmrõl, a kompjuter-rajzolásról, a nekilendült animációs filmrõl írott oldalakat, valamint a blaxploitationról szóló fejtegetéseket. (A blaxploitation - black exploitation, a feketéket kiaknázó alkotások "gyûjtõneve".) Ez utóbbi írások szerzõi között találjuk Schreiber Andrást, aki dicséretben részesült a Filmvilág pályázatán. Mert talán ezzel kellett volna kezdezi: a januári szám közli a Filmvilág pályázatának végeredményét, s a nyeretesek névsorát!