A kánon fogalmának műalkotásokra történő alkalmazása nem a filmelmélet területén kezdődött meg. Mindenekelőtt az irodalom, az írásbeliség volt az, ami magához vonzotta és sajátos igényeihez alakította a kanonizáció fogalomkörét. Annál is érdekesebb, hogyan adaptálhatók az irodalomtudományi, illetve a tágabb művészetelméleti kutatások tapasztalatai a filmművészet produktumaira.
Ahogyan a művészeti kánon általában, úgy a filmkánon is számtalan metszetben, számtalan különféle mintán vizsgálható. Ezt a módszertani sokféleséget próbáltuk érvényesíteni az összeállításban is. Elsőként Szitár Katalin tanulmánya tágabb művészetelméleti kontextusban tekinti át a kánon fogalomtörténetét és jelentésköreit, majd Janet Staiger írása már a film területére fókuszálva vizsgálja a kanonizáció alapvető stratégiáit. A magyar film kanonizációs kérdéseivel foglalkozó szövegek sorát Varga Balázs tanulmánya nyitja, amely két meghatározó hazai filmes toplista (Budapesti 12; Új Budapesti 12) összehasonlításával történeti keretek közé helyezi a problémakört. Ezt különféle módszerű korszakelemzések követik. Vajdovich Györgyi az 1931 és 1945 közötti magyar film reprezentációját hazai filmtörténeti monográfiák alapján vizsgálja; Czirják Pál három Jancsó-film sajtóvitáját tárgyalva a hatvanas évek kritikai diskurzusába nyújt bepillantást; Gelencsér Gábor a hetvenes évek kanonizációs folyamatainak áttekintése kapcsán néhány általánosabban is érvényesíthető szempont kidolgozását nyújtja; Kiss Miklós pedig a nyolcvanas évek metszetében fogalmazza meg kánonelméleti kérdéseit. Az egyes korszakok felé forduló írások után néhány problémaközpontú elemzés zárja az összeállítást. Szíjártó Imre – e lapszámunk vendégszerkesztője – a közoktatás aspektusából vizsgálja a filmkánonok alakulását, tendenciáit; Stőhr Lóránt az angolszász szakirodalom tükrében elemzi a magyar film nemzetközi reprezentációját, míg Muszatics Péter ugyanezt fesztiválszerepléseink terén értékeli ki.
 
A tartalomból:
 
„Az elmúlt évtizedekben a magyar filmszakma képviselői több alkalommal is összeállították a magyar filmtörténet legjobb filmjeinek listáját. Ezek közül a listák közül az 1968-as Budapesti 12 és a 2000-es Új Budapesti 12 a legismertebb. A két szavazás számos lényeges ponton (a válogatás alapjául szolgáló korszak kiválasztásában, a szavazók körében, a szavazás szakmai, kulturális, politikai kontextusában) különbözött egymástól. A listák összevetése és elemzése sajátos perspektívából tud rámutatni a két korszak értékpreferenciáira, filmtörténet-képére és kanonizációs gesztusaira.”
Varga Balázs: Benne lenne? Magyar filmtörténeti toplisták és a kanonizáció kérdései
 
„A hetvenes években nem következik be szakítás a hatvanas évek uralkodó kánonjával, csupán a kánon kisebb átalakítása, »korrekciója« történik meg, mindez azonban nem csökkenti – szemben azzal, ahogy ezt a korabeli közmegegyezés sugallja – a korszak filmjeinek művészi értékét. Folytatásról és nem szakításról van tehát szó, amelyet többek között az is jelez, hogy a filmek nem keresnek korábbi korszakokból kanonikus előképeket, nem idéznek fel, »nem olvasnak újra« műveket. A szakítást vagy az új tematikus és műfaji megközelítést kezdeményező filmeket a cenzúra megfosztja a kánonváltás lehetőségétől, így a korábbi kánon alapvetően fennmarad. Mindez arra vezet, hogy az évtized folyamán a kánonváltó törekvések egyre jobban radikalizálódnak, s ezzel párhuzamosan kiszorulnak a fősodorból az avantgárd, underground szcénába, létrehozva ezzel a Balázs Béla Stúdión belül egyre jelentősebbé váló alternatív kánont. A hatvanas-hetvenes évek filmtörténeti megítélésének különbsége innen is értelmezhető: amíg a hatvanas évek modernista kánonja fősodorrá válik, addig a hetvenes évek modernizmust leváltani igyekvő kanonizációs törekvései vagy láthatatlanok maradnak, vagy a perifériára szorulnak, s az avantgárd színtéren fejtik ki hatásukat.”
Gelencsér Gábor: A kánon joga – A magyar filmtörténet kanonizációs szempontjai, különös tekintettel a hetvenes évekre
 
„A magyar filmtörténetírás és filmkritika számára roppant tanulságos lehet annak megismerése, hogy ki az, aki kanonizálódott az egyetemes filmművészetben, s ki az, akinek nemzetközi jelentősége az itthoni pozitív megítélés ellenére máris elhalványult, vagy mindig is hiányzott, mert ennek az ismeretnek a fényében újabb értelmezési keretet találhatunk nemzeti klasszikusaink életművéhez. Magyarország esetében azért is különösen érdekes lehet ennek vizsgálata, mert az ország a periférián van ugyan, de még többé-kevésbé látszik, nem tűnik el teljesen a centrumból nézve. Felmerül azonban a kérdés, hogy miként lehet kimutatni a magyar filmrendezők helyét a nemzetközi hierarchiában. A nemzetközi fesztiváldíjak fontos mércék ugyan, de vajon nem kerülnek-e feledésre évek, évtizedek múltán? A nemzetközi forgalmazási adatok, a külföldi bemutató idején megjelent idegen nyelvű kritikák az adott filmnek szintén csak a pillanatnyi jelentőségét mérik fel, de nem világítanak rá ennek időbeli alakulására. Az idegen nyelvű filmes szakirodalom, filmtörténetek, átfogó kézikönyvek tanulmányozása azonban segít kiküszöbölni a pillanatnyi megítélésből adódó kilengéseket.”
Stőhr Lóránt: Az Óperenciás-tengeren is túl – A magyar filmkánon az angolszász filmkönyvek tükrében