Feliratozás:
angol (english), olasz, magyar, héber, izlandi
Képarány:
2.35:1
Extra:
egyéb előzetes(ek) kisfilm(ek) videoklip
Válaszúton van Broccoli-ék franchise-a. Míg Pierce Brosnanig bezárólag a Bond-mítosz megbízható mederben csörgedezett, addig az új MI-6-os a Casino Royale óta nem találja a helyét. Amit lel, elrontja: baltával metszi elődjei hagyományait, szeretne váltani, új szabót akar az öltönyének. Ez veszélyes vállalkozás, csak George Lucas él meg jól ebből, egy titkos ügynök azonban csak akkor válthat A-ról B-re, ha már nem bízik régi munkaadóiban – azaz bennünk, a nézőkben. Egy azért biztos, Craig remek színész, nem fél a rizikósabb daraboktól, talán ez is egy érv, ami miatt megint őfelsége titkos ügynökévé avanzsált. Alkalmasságának elismerése még folyamatban van. A rendező felvonultatja az elődöktől ismert történetszövést és egy kevésbé lógóbb mellű szupermodellt, de a freudi péniszirigység itt Jason Bourne óta sűrűbb vágástechnikát, azaz tempót diktál – az Ultimátumból majdnem egy az egyben lekoppintott háztetőről háztetőre ugrálás jelzi az új módit. A követhetetlen (ám jól felépített) akciók mellé a történet valami ilyesmivel szolgál: a gonosz Dominic Greene (Mathieu Amalric) egy mindenki előtt titkos szervezet fejeként (tárgyalóembereként?) mutat fityiszt a világ összes titkos szolgálatának, most éppen valami nagy üzlet tetején igyekszik kitűzni a zászlót, ebben segítségére van egy újból uralkodni vágyó diktátor és annak szükséges milliói. A kapocs a Royale és a Quantum mellett Eva Green fájó emléke, amely eleinte bosszúra hajtja Bondot, ám idővel ezt a vonalat is teljesen elfelejtik.
Forster munkadarabja amnéziás öltönyös majommá silányítja az evolúció ezen láncszemében Bondot, aki már azt is elfelejtette, milyen a kedvenc koktélja, legalábbis a feneke alatt hangsebességgel repesztő göbzin egy számára ismeretlen nedűvel öblíti le a torkát. Hangos szisszenés...
A mozgókép megszállottai azért ne csalódjanak, ha a Sean Connery által keltett szél nem is csap az arcukba, sok törökméz esik le az arra figyelmesebbek. A Bourne koppintásokat ne bolygassuk, arról már valószínűleg mindenki írt. Az egyik ilyen kellemesebb ízű cukker a szuperlaza John McClaine felemlegetése, mikor Craig egy kétszer két méter átmérőjű nyiláson menekül meg egy aknaszerűségből. Ez eddig egy. És egy idén hetvenegy éves legenda, Jack Nicholson is elégedetten távozhat a teremből, hisz két filmjének kedves pillanata is visszaköszön. Az egyik a Mesterrel, Antonionival készített munkájának momentuma, amit itt a Quantumban a geológus megölésétől indíthatunk és az Olgával való összefutásig zárhatunk be. Michalengónál ez az idea volt 120 perc, itt másodpercekben volt mérhető a hossza. A hitetlenek nézzenek meg egy korai Maria Schneider fotót!
A másik ördögi alapgondolat, amit szintén Jacknek köszönhetünk, abból a filmből van, amelyben a játékidő több mint egyharmadában kötést visel az orrán. Többet nem segíthetek...
Ez a fenti bekezdés is jól érzékelteti azt, hogy az egyszerű kritikus milyen helyzetben van, amikor egy tuti siker kapcsán kénytelen régi filmes emlékekkel operálni. A csapás tehát trianoni méretű szégyenfolt, amit nehéz lesz eltakarítani abban a világban, amely egyre inkább kitaszítja magából az egyetemes maszkulin értékeket. Nyakatekertebb hasonlattal élve (hogy a hazai és az angol kultúrát egymás mellé toljam): dzsentrik nem építenek Lánchidat.
2008. november 23. 02:07 - ?
Ezt a kretén leírást... Nem attól menő szerintem egy ajánló, mert egyetemi közhelyekkel és sejtelmes utalásokkal dobálódzik! Nagyon idegesítő az ilyen mesterkélt szóhasználatú "kritikákat" olvasni...
