Feliratozás:
angol (english), görög, magyar, héber, izlandi, bolgár, török, hindi, horvát, szlovén, arab, román, szerb
Képarány:
2.40:1
Extra:
alternatív jelenetek előzetes(ek) interjúk kimaradt jelenet(ek) kisfilm(ek) werkfilm
Előrebocsátom, az emberiség azon (vélhetőleg kisebbségben lévő) kasztjához tartozom, akik nem olvasták a Da Vici-kódot – ennek oka pedig egyszerűen a Kiskegyed-folytatásosok stílusát is alulmúló prózában keresendő. Így az összehasonlításra sem vállalkoznék, kihagynám, mennyire követi a film a könyvet (eléggé), csupán magáról Ron Howard rendezéséről szedném le a keresztvizet, hogy stílszerű legyek.
A történetről és a mű körüli hercehurcák valószínűleg mindenki előtt ismertek – legutóbb épp Indiában történt meg, hogy a katolikusok és a muzulmánok közösen tiltakoztak (ilyen is régen fordult elő), és a Cannes-i premier füttykoncertbe és nevetéshullámba fordult fogadtatása is nyilván eljutott mindenkihez. A kérdés tehát az: valóban botrányos-e a film (mérsékelten, de hát aki ezt komolyan veszi, az meg is érdemli), illetve hogy indokolt volt-e a kritikusok ellenérzése – teljes mértékben.
A történet ugyanis zagyva, kusza, bárgyú és zavaros, az első perctől az utolsóig, ráadásul majd’ szétszakad az erőlködéstől, annyira igyekszik magát komolyan venni és annak mutatni. Érthetetlen, hogy mit láttak meg (természetesen a biztos box office-robbantáson kívül) a regényben és a most már sorozatban igénytelen és elavult forgatókönyveket jegyző Akiva Goldsman írásában a stábtagok, kezdve Ron Howard-dal, és folytatva a sort Tom Hanks-szel és Ian McKellen-nel, akik most talán már megtehetnék, hogy a minőséget is figyelembe vegyék, ne csak a bankszámlát – de hát nem. Pedig Howard ideális választásnak tűnt, az a fajta kismester ő, aki élvezetes filmeket készít, csak akkor van baj, ha valami többről van szó, és az emberi természetről akar szólni, nos, akkor menthetetlenül jön a szupergiccs (lásd két Russel Crowe-os darabját, az Egy csodálatos elmét és a Remény bajnokát). A filmet belengi a mesterkélt miszticizmus és összeesküvés-elméletek (amiknél még Mel Gibson is jobbakat talált ki, egyszeri taxisofőrként), a kódtörés kódtöréséhez való ködtörés olyan fantáziátlan és sablonos hajszával jár együtt, amiért kiátkozás járna, és akkor még nem is szóltunk az olyan nyilvánvaló logikátlanságokról, melyek következtében a Da Vinci-kódnak ott lenne a helye a minden idők legtöbb bakiját produkáló filmek között – hogy rögtön egyet említsünk az elejéről: a fejbelőtt professzor több termen evickél még át, miközben rejtett figyelmeztetéseket helyez el a Lovre több termében, majd olyan, többszörösen összetett üzenetet hagy hátra, aminek legalább négyfajta megoldása is kínálkozik, csak hogy üldözőit is félrevezethesse. És akkor még ott van a szájbarágás magasiskolája: mindne egyes múltbéli eseményt kötelező azonnal fakó képsorkon láttatni, így ha a kis Sophie nagyapját idézi fel, azonal ráncos kezet látunk - készszerencs, hogy a dobozos tej nem kerül elő, hiszen akkor nyilván legelésző teheneket és pasztörizáló munkásokat látnánk.
Lédskfdslfdjgsdélfjkldéskaf – ezen nyilvánvalóan ügyesen kódolt sor azt jelenti: mi ez a vacak???
