Alan Moore 1982-ben megjelent (eredetileg fekete-fehér) képregénye sajátosan reflektált Margaret Thatcher konzervatív kormányzatának viselt dolgaira. A fiatal író bízott benne, hogy az 1983-as választásokat a Michael Foot vezette Munkáspárt nyeri majd, akik Anglia teljes nukleáris arzenáljának leszerelését tervezték, így biztosítékot teremtettek volna arra, hogy az ország egy esetleges kisebb léptékű nukleáris konfliktust viszonlyag sértetlenül megússzon. Moore úgy érezte, hogy egy poszt-holokauszt után meggyengült Angliában fasiszták kerülnének hatalomra. S bár politikai elképzelései - egyelőre - nem váltak valóra, a képregény disztópikus jövőképének értékéből ez mitsem von le. Nagyjából 20 évvel később járunk, amikorra is Angliából egy elnyomó rendőrállam lett, a despota vezető, Adam Sutler irányítása alatt, aki fiatal korában bizonyára sokat olvasgatta a Szép új világot és az 1984-et. A társadalomból kivonták a nem kívánatos másként gondolkodókat, a nem keresztényeket, és a homoszexuálisokat, a tömegkommunikációt szigorúan cenzúrázzák, a hírek elferdítése mindennapos. Ebben a miliőben tűnik fel egy magányos, fekete köpenyes alak, aki a XVII. századi merénylő, Guy Fawkes maszkját viseli és magát V-nek nevezi. A terrorista szakszerűen robbantgat, szabotál és módszeres alapossággal terjeszti lázító gondolatait, derekasan megtépázva a kormány tekintélyét. A televíziós központ rövid elfoglalása során bejelenti, hogy egy év múlva, november 5-én - Guy Fawkes példáját követve - felrobbantja a Parlament épületét. Szövetségese akad egy fiatal nő személyében, aki irányítása alatt lassan felszabadul minden félelme alól, de sikerül felnyitnia a szemét az utána nyomozó felügyelőnek is, így apró diadalokat arat, míg felvirrad a nagy nap. A Wachowski testvérek forgatókönyvét az elsőfilmes James McTeigue hozta tető alá, aki korábban a Mátrixon dolgozott velük. A tesók köztudottan szeretik a képregényeket, munkájukon érezni is a lelkesedést - annak ellenére, hogy a forrásműhöz viszonyítva több ponton is alaposan ferdítettek. A film képi világa meglehetősen egyenetlen, hol a harmincas években érezzük magunkat, hol pedig a mai Londonban - de a jövőben semmiképp. Bár a finálé több jellemzőjénél is megsüllyed az ízlés mutató, végeredményben azért eladható és - ami a legfontosabb - befogadható munkadarabot kapunk.
2006. április 27. 09:55 - Mozifenomén
Alan Moore-ral ismét kitolt az álomgyár. A pokolból érdemtelenül bukott meg, mígy A szövetség meg élvezhető darab, ám a történet nem igazán volt több látványon és szimpla akción. A V, mint vérbosszú valahol a kettő között van.
Oké, a V adaptációja nem egy bűnrossz mozi, de jóval többet is meríthettek volna az alkotók az eredeti graphic novelből. Itt én A Wachowski Brothersre gondolok, akik nyíltan bevallották, hogy imádják Moore művét és a Mátrixban is több elemet innen kölcsönöztek. Ehhez képest ismét azt éltem át, amit az Újratöltve és a Forradalmak nézésekor: szórakoztató akciófilmnek elmegy, mert jó néhány megmosolyogtató bakit láthatunk botlást láthatunk (pl.: V tőre miért hagy a levegőben csíkot maga után). Üzenete viszont felszínes, a sztori filozofikája gyenge lábakon áll. Míg Moore '81-es képregénye úgy mutatott be egy sötét utópiát, hogy közben vádlón mutogatott Margaret Thathcer diktatúrájára, addig a 2005-ös verzió csak a legismertebb (és emiatt egyre szalonképtelenebb) zsarnok-panelekkel dobálózik: a Big Brother üvöltözik, és húú, de rossz; a pribékek meg esztelenül gyilkolank, mint a mese-nácik. A tabuként kezelt terrorizmus árnyaltabb ábrázolása is hullámhegy-hullámvölgy-jelenséggel írható le: gyakran rendkívül hatásos, helyenként jellegtelen, és kb. kétszer szánalmas, gondoljunk csak Natalie Portman és a pedofil pap kettősére vagy a brit showman szatirikus műsorára. A végénél is deja-vu érzetük lehet: ugyanolyan elpuska(poro)zott, mint a Forradalmaké, csak még egy jó adag giccs jön hozzá. V-ről pedig legyen elég annyi, hogy olyan, mint Neo az utolsó 2 Mátrixban.
Konklúzió: ha bejött az utolsó 2 Mátrix és rühelled a lelkizést, ezt imádni fogod.
