Szinkron:
angol (english), lengyel, orosz, magyar, cseh
Feliratozás:
angol (english), lengyel, orosz, görög, portugál, magyar, cseh, izlandi, bolgár, török, horvát, szlovén, arab, román
Képarány:
2.35:1
Extra:
alternatív jelenetek audiokommentár(ok) bakiparádé előzetes(ek) kimaradt jelenet(ek) kisfilm(ek) werkfilm
Ha jófajta európai termésből szeretnének valami produktumot kihozni Amerikában, akkor abból általában kellemes, ám tökéletesen súlytalan és ártalmatlan lazaság lesz, mint a must. Amennyiben több munkát ölnek bele és mindenáron valami tartalmas fogyasztanivalóval állnának elő, a nagy jó szándék mellett ihatatlan lőrévé savanyodik a termék. Esetleg kint felejtünk mindent és várunk, míg szépen megszikkad és kemény mazsolaszemek nem lesznek. A Szívem csücskei esetében nehéz eldönteni, hogy mi volt az alkotók szándéka, ám amit kaptunk, az se nem szórakoztató, se nem tartalmas.
Nick Hornbyt adaptálták már Amerikában, és a végeredmény mindkétszer kielégítő volt. A John Cusack főszereplésével készült Pop, csajok, satöbbi szinte teljesen vissza tudta adni a regényt (igaz, ehhez nyilván az angol Stephen Frears rendezésére is szükség volt), míg az Amerikai pités Weitz-tesók által levezényelt Egy fiúról-ban már jelentős kompromisszumok és finomítások nyomát lehetett látni (a Nirvana fájdalommal átitatott zenéje helyére például a hip-hopper Mystikal finoman szólva egyszerű száma került – ezzel pedig még a cím jelentéséből is elveszett valami), mégis kedves és teljesen fogyasztható film lett belőle. Most egy másik testvérpár, az altesti poénjaikról elhíresült Farrelly-fivérek vették kezelésbe Hornby Focilázát, és az eredmény minden várakozást alulmúl.
A Hornby-féle könyv főhőse Paul, aki csak a foci, a foci, a fociműsor után kutat vasárnap délután, egészen addig, míg meg nem jelenik életében a NŐ, Sarah, így aztán kénytelen választani két kedvese között. Az amerikai változatban a futballból természetesen baseball lett, ám a rendezők nem csak itt nyúltak bele a történetbe. A szerethető figurák szerepére sikerült teljesen jellegtelen, mi több, idegesítő karaktereket találni. Drew Barrymore sokadszorra mutatja be gesztusainak szegényes tárházát (nem kellene újabb elvonóra küldeni?), a főszereplő Jimmy Fallon pedig képes több fokozattal felülmúlni a kilencvenes évek végének nagy hiperirritálóját, Adam Sandlert is – egyébként egy helyről jönnek, a Saturday Night Live-ból, ahol még a díszletépítők közül is tehetségesebb komikust lehetett volna színpadra rángatni, mint a békafejű Fallont. Színvonaltalan szerepvállalásáról, valamint színészi játékának hiányáról tavaly már meggyőződhettünk első játékfilmjében, az Amerikai taxiban. Az őket irányító Farrellyék valószínűleg gyorsabban öregednek, mint David Bowie Az éhségben; a vaskos tréfákat nem merik már bevállalni, a finomabb poénoknak meg nyomát sem látni – pedig a Keresd a nőt!-ben még sikerült megfelelő egyensúlyt találniuk.
Hiába dobott Nick óriásit, míg Peter elnézte az ütés ívét, Bobby jókora luftot ütött. Pedig lehet tisztességes feldolgozást is készíteni, 1997-ben volt is már rá példa; a Colin Firth főszereplésével készült verziót nálunk Egy férfi, egy nő és egy focicsapat címen sugározták – jobb napokon be lehet lőni az Europa Europa adóján.
