A kortárs keleti filmrendezők közül Zhang Yimou, Ang Lee, Takeshi Kitano és Wong Kar-Wai után – de még földije, az Oldboy-t jegyző Park Chan-wook felbukkanása előtt – Kim Ki-duk jelentős késéssel ért el hozzánk. Bár két filmjét 2001-ben már láthatta a Titanic Filmfesztivál közönsége, a moziforgalmazásra egészen tavalyig kellett várni – ekkor jelent meg kilencedik filmje, a Tavasz, nyár, ősz, tél… és tavasz. Bár közel sem könnyen befogadható és értelmezhető műről volt szó, a(z egyébként protestáns) direktor buddhista tanmeséje minden nézőjét megigézte és lenyűgözte, mi pedig már nagyon vártuk a többi filmet – akár visszamenőleg is. Alig telt el egy év, és itt a Lopakodó lelkek, mely ráadásul nem is a Tavasz… után közvetlenül készült, megelőzte ugyanis a szintén 2004-es Szamaritánus lány.
Az új dráma főszereplője Sun-hwa, egy fiatalember, aki motorjával magányosan járja a város utcáit és reklámokat ragaszt ki az ajtókra, hogy aztán este újból megtegye ugyanazt az utat, s ahol a papír még kint van, ott megszálljon, mivel látja, hogy a tulajdonosok nincsenek otthon Semmit nem lop el, semmiben nem tesz kárt, sőt, ellenkezőleg, elvégzi a ház körül a szükséges tennivalókat, megöntözi a virágokat, kimossa a szennyest – épp csak be nem vásárol. Egy ilyen üres – pontosabban üresnek gondolt – lakásban találkozik Tae suk-kal, egy szemmel láthatóan fizikailag bántalmazott lánnyal. Kezdődő inkább furcsa, mintsem idilli kapcsolatuknak a férj felbukkanása vet véget, ám a fiú egy – az angol címben szereplő – golfütő segítségével ártalmatlanítja a férfit, és kettesben szöknek tovább.
A buddhista szerzetesek világából most a nagyvárosba csöppentünk – az európai kultúrkör számára közelebb álló területre. Talán emiatt is lett ez a film Kim-ki Duk világszerte legnépszerűbb és legelismertebb műve; a Velencei Filmfesztivál közönsége a vetítés közben és utána is szűnni nem akaró tapsban tört ki, így nem is volt meglepő, hogy a rendező végül négy díjjal távozott a mustráról. Egyszerűségével és természetes szépségével magával ragadó alkotással állunk szemben, azzal együtt, hogy a maga a történet bizony egyáltalán nem hétköznapi. Az ezúttal is gyönyörűen komponált képek mögött komoly metafizikai mélység rejlik. Valahogy úgy találkozik itt a fizikai világ a szférákkal, ahogy Sun-hwa üti a fa köré dróttal csavart golflabdáját: repül, bár még mindig a földön van. A mindent megvilágosító és messzi dimenziókba vezető záróképet pedig egész biztosan soha nem fogjuk tudni elfelejteni.
