Extra:
alternatív befejezés előzetes(ek) kisfilm(ek)
Végre megérkezett a széles nagyérdemű elé is a dél-koreai rendező, Kim Ki-duk filmje, és nemcsak az akkut moziba járók élvezhetik alkotásait a Titanic Filmfesztiválon (A sziget). A Tavasz, nyár, ősz, tél…és tavasz a rendező kilencedik filmje.
Négy évszakon és számtalan éven keresztül követhetjük nyomon egy idős buddhista szerzetes és pártfogoltja történetét, egy kisfiúét, aki a második tavaszra maga válik egy fiú bölcs tanítójává. Ehhez természetesen hosszú utat kell bejárnia, megtapasztalva a szerelmet, az azzal járó gyötrelmeket és a felnőtt élet kegyetlenségeit, hogy aztán testét és szellemét is felvértezve ő is tovább adhassa tudását.
Varázslatos környezetben játszódik a tanmese, egy a világtól elzárt kis szentélyben, ami egy tó közepén úszkál. A négy évszak során a természet ezerarcúságán keresztül gyönyörködhetünk a nagy igazságokat rejtő történetben. És csak reménykedhetünk benne, hogy Kim Ki-duk további és korábbi filmjei is elérkeznek hazánkba.
Elsőre azt gondoltam, túlzottan is direkt tanítás, hogy az öreg mester a kisfiúra követ kötöz, hogy megtapasztalja azt a szenvedést, amit a kis állatoknak okozott. A kisfiú már akkor és ott elsírja magát és megérti, átérzi a lélek röghöz kötöttségével járó egyetemes érvényű fájdalmat és küzdelmet.
Mégis, mintha egész életében cipelnie kellene bűnének terhét. Felnőtt korában a derekára kötve húzza fel a malomkövet a hegycsúcsra, hogy az faragott Buddhájának talpköve legyen. (Talán ez is egy szempontja annak a Buddhizmus-kritikának, amit a film kapcsán emlegetnek.)
Vajon a léleknek bűnhődnie kell mindhalálig azért a vétekért, amit egyszer és még tudatlanul követett el? Vajon a mindenhol jelenlevő, hideg kövekből faragott Buddha látja-e, jobban mondva elvárja-e a bűnhődést? (Vajon a bűnt látta-e, és követelt-e bűnhődést?)
A kérdés nyitott marad, mint megannyi dolog a filmben.
Amikor egy nyolcéves-forma kisgyerek hátára nehéz követ kötöz a mester, és nem esik meg rajta a szíve - vagy ha megesik is, de fontosabbnak tartja, hogy a tanítása lényege mélyen és örökre a gyerekbe ivódjon -, akkor felvetődik a kérdés. Egy fiatal, "kezdő" lélekben csírájában elfojtani a brutalitást, ilyen erősen egy adott irányba nevelni van-e joga élő embernek? Ez persze általában is kérdése a neveléstudománynak, talán a (társadalom)filozófiának is.
Egy példa erre:
Az öt éves unokaöcsém semmibe vesz, kiröhög és leköp. Vagy felpofozom, vagy nem. Ha felpofozom: korlátozom egyéni szabadságát; az ő és a környező társadalom közötti határvonalat a gyerek rovására, a társadalom védelmében, korlátozó, szinte fojtogató módon húzom meg. És elvárom, hogy ez tartós maradjon. Azt gondolom, ekkor lesz derék ember, és ekkor lesz joga egy vélhetően szintén önkorlátozó emberekből álló társadalom egyenrangú tagja lenni, és legfeljebb alázatosan kérni, mintsem követelni.
Ha nem pofozom fel: teret engedek neki, hogy szabad maradjon, és szabadságában maga tapasztalja meg, meddig mehet el a társadalommal szemben. Elvben a maximális hasznot/hasznosságot érheti el úgy, hogy a ténylegesen fennálló keretek határáig megy el. Eközben sebeket szerezhet, de oszt is, megerősödhet. Elvben minden benne rejlő potenciált kibontakoztathat, nem zárom el már eleve semmilyen fejlődési lehetőségtől.
Egy hagyományőrző, tiszteletelvű, esetünkben Buddhista társadalomban lehet, hogy ez a nevelés a kötelező/elvárt. De azért valamiféle félelmet nagyon mélyen elültet az emberben. Én azt hiszem Buddha (mint minden igazán igazi megváltó/kinyilatkoztató) a lelkemmel összhangban, nekem szurkolva azt szeretné, hogy sose féljek. A félelem öl, elbutít, és megfoszt valamitől.
Tehát. Először azt hittem, egyszerű és direkt a tanítás. Aztán azt látom, hogy ezt a filmet nem kognitíve kell befogadni, hanem azzal az érzékkel, ami az esztétikum és a jóérzés határán helyezkedik el. Keleti módon, alázattal hagyni kell hatni, mert a világ bonyolult, nem szétszedhető, ellenben megélhető, megélendő.
A film felhívja a bennem ordibáló, szenvedélyesen a karmikus leoldódásra törő európai, individualista, arrogáns vadállat (bocs) figyelmét arra, hogy megnyugvás nem (feltétlenül) a kiélt (megélt) perzselő vágyak és/vagy győzelmek árán/útján érhető (érendő) el, hanem az által, hogy már vágyni sem kellene vágyni.
Persze fiatal hősünk vágyni vágyik, így lesz benne szerelem, azaz esztétikummá válik benne a vadállati párzási szenvedély, mely aztán gyilkossá teszi - ahogy mestere jósolta. Megint a mesternek volt igaza.
A rendőrség megtalálja a tanítványt a világ végén is. A világi hatalom betolakszik a szakrális térbe, a béke kis szigetére. Igaz, ott (még) meghajtja térdét a szentség előtt. A két rendőr engedélyt ad, hogy a mester tisztító-büntető feladatot hajtasson végre tanítványával, mielőtt elviszik. Néki tehát szakrális és világi büntetést is el kell szenvednie ahhoz, hogy bűne megbocsátassék. Ez (mondtam: még) reális valóság a fejlődő Koreában. De azért a film feszegeti a modernizálódás és a hagyományőrzés igazságai (hasznosságai) között csendesen feszülő ellentmondást is.
Végül egy személyes gondolat. Egy olyan ember gondolata, akit sokat foglalkoztat az a kérdés, mitől válik valami, vagy valaki otthonná. Mitől lesz minden nap péntek egy ember körül.
A mester távol van mindentől, vélhetőleg lényegesen több időt töltött a tanítvány nélkül, mint vele. A mester egyedül élt, mégsem volt sosem magányos. Amikor a tanítvány nincs otthon, akkor is éli nyugodt életét. Olvas, verset ír, gombát szed, ruhát foltoz. Egy egymagában is egész ember, aki sosem unatkozik, bár alig van mellette valaki. Számára a Teremtés luxusa, hogy gondoskodik valakiről - vagy valamiről. Hiszen talál magának kóbor kakast, macskát, és magához veszi.
A mester nem köti magához a tanítványt, nem nem magányos nélküle sem. De mindig örül érkezésének, és mindaddig, amíg a tanítvány igényli, odaadja teljes figyelmét. Eszét és szívét. Ingyen, és viszonzás nélkül.
Alapvetően unalmas életnek tűnik ez, én a tanítvány (vagy a mester) helyében régen elmenekültem volna a városba, ahol a dühöngő zene, az ivászat és a szakadatlan állati összebújás tapasztaná be fülemet, rekesztené el lelkemet.
Itt a szigeten azonban úgy marad az ember közel, hogy távol van, úgy marad társas, hogy egyedül van, úgy van védve, hogy védtelen.
És amikor a büntetését letöltött tanítvány visszajön, és meglátja az évek óta tökéletesen lakatlan és gondozatlan házikót, ami eddigre eléggé leromlott, és ott csak a mester hátra hagyott ruháit találja, akkor azt érzem, hogy ez az igazi magány. Annyira erősen létezett, oly jelenvaló volt a mester, hogy hiánya ezerszeres hiány. Most, hogy nincs itt, érzem, mennyire itt volt. Mennyire otthonos volt ez a hely. A világ távoli, elzárt pontján ott élt egy lélek a nagy Buddhával a fejében. Egy egész mindenség lakott egyetlen szikkadt, szigorú fejben.
