A Kávé és cigaretta nem más, mint rövidfilmek sorozata egész estés játékfilmmé gyúrva, melyeket a közös téma gyűjt egybe: két (plusz-mínusz egy) ember egy csésze kávé és egy szál cigaretta mellett beszélget. Hol az élet nagy kérdéseiről, hol világrengető témákról, hol a délutáni programukról, hol csak pillanatnyi hangulatukról.
Jarmusch, kinek utolsó játékfilmjét, a lenyűgöző erejű Szellemkutyát már öt éve, hogy láthattuk, 1986-ban kezdte forgatni alkotását (talán egyetlen olyan darab sincs a filmtörténetben, mely 17 éven át készült). Az első két részt több mint tíz éve leadta a televízió is, a harmadik epizód pedig egy Hal Hartley-film előtt volt látható a mozikban (ennek is jó pár éve). Aztán Jarmusch hozzáforgatott jó pár jelenetet, s az eredményt, a tizenegy kisfilmet most egybegyűjtve nyújtja elénk. Jelen van a független filmezés színe-java, az akkor még csupán Olaszországban tisztelt, azóta már Oscar-díjas Roberto Benignitől kezdve Steve Cooganen, Alfred Molinán és Bill Murray-n át a főállású zenész Iggy Popig, Tom Waitsig és RZA-ig, akik közül legtöbben már feltűntek korábbi Jarmusch-filmekben. Tisztes csokrot kapunk tehát, tele szebbnél szebb szál rózsával, s igencsak fogdosnunk kell az ajándékot, hogy valami megszúrjon; ellendrukkerek figyelmébe: igaz a mondás, nincsen rózsa tövis nélkül. Leül ugyanis helyenként a film, érezzük, több volt az alapszituáció ötletességében és bravúrosnak tűnő felvázolásában, mint a kidolgozottságában, s akad néhány percnyi kínos üresjárat is (Cate Blanchett jelenete például a frappáns írói és színészi játékon túl nem sok mindenről szól – legalábbis nem annyiról, mint amennyit mi kénytelenek vagyunk végignézni).
Ezzel együtt persze újfent bebizonyosodik: kevés Jarmusch-hoz hasonló rendező van, aki úgy képes elkapni a mindennapok átlagosságával és pillanatnyiságával együtt azok ragyogó csodáját és különlegességét, mint ő. Művét nézve rá kell jönnünk, néha két dolog is elég a boldogsághoz: az élethez a kávé és a cigaretta, a filmekhez a harsány színek helyett a fekete és a fehér, a grandiózus látvány és életigazságok megfogalmazása helyett pedig két jó színész és egy jó dialógus.
