A Semmi olyan valami, amiről nehéz bármit is állítani, már az exisztencialista filozófusoknak is meggyűlt vele a bajuk, mit mondhatna róla a majdnem kultfilmnek kinevezett Kocka rendezője, Vincenzo Natali? Márpedig ő arra tesz kísérletet, hogy ábrázolja a hiányt, a totális űrt, ráadásul a film varázslatos, de többre érdemes eszközei segítségével.
A két főhős - vagy inkább főbalek - története nagyon is valóságos világban kezdődik. Andrew agorafóbiás, képtelen kimenni a házából, David látszólag normális fiatalember, munkehellyel, barátnővel. A gyerekkoruk óta barátok együtt élnek, hiszen frusztrált, pitiáner életükben egymás segítségére szorulnak, harmincéves koruk ellenére teljes csőd az életük. David egyszer ki próbál törni a közös nyomorból, és elköltözik, de miután barátnője és a munkahelye is kirúgja, kénytelen visszamenni Andrewhoz. Ekkor állít be hozzájuk csőstül a baj egy jólszervezett kilakoltató brigád képében. Olyannyira idegesítő ez a helyzet, hogy Andrew a pokolba kívánja az egész világot - és legnagyobb döbbenetére ez teljesül. Hirtelen a nagy hófehér semmi közepén találják magukat, a házukkal együtt. Eleinte félelmetes számukra a nagy ismeretlen, de aztán szépen asszimilálódnak benne, és lassan felfedezik, hogy a gondolat erejével eltüntethetők a kellemetlen dolgok. Így lassan önmaguk megszüntetésébe kezdenek... Az abszurd történet akár izgalmas is lehetne, hasonlóan a Kockához, itt is az ismeretlen okozza a meglepetéseket. Mivel a film nagyrésze tejfehér háttér előtt játszódik, izgalmas csak a két szereplő játéka lehet, ám a gyengén megírt dialógusaik által teremtett világ unalmasra sikerült.
De hát milyen lehetne a Semmi?
