A törzsfőnök nagyobbik fiának tetemét feltrancsírozzák, és a keselyűk elé vetik - szinte az első képsorok egyikén láthatjuk ezt a durva, de az adott körülmények között magasztos temetkezési módot. A halott a madarak által kerül vissza a fennséges hegyek közé. A tibeti dolpóiak helyükön vannak a magasban.
Párhuzamként az Atarnajuat című eszkimó alkotást említhetném, ez is egy elfeledett, vagy inkább még felfedezetlen nép mindennapjait mutatja be, szinte dokumentumfilm hitelességgel - a rendező, Eric Valli korábban ebben a műfajban bizonyított, s e mű leforgatása előtt is három évet élt a szereplők közt. A fikciós elemeket felvonultató kaland is mintha nemcsak egyik helyről a másikra juttatna minket, hanem egyre beljebb egyszerű, ám annál mélyebb filozófiájukba.
Nanouk, az első távoli vidéken élőket bemutató celluloid főhőse előbb jégkrémnek kölcsönözte a nevét, majd elfeledve halt meg egy fókavadászat közepette. Nézem ezeket a gyönyörű embereket, és annak drukkolok, hogy csak össze ne törje őket a rájuk szegeződő, hirtelen jött érdeklődés.
