Ez a film egy mese, mese Amélie Poulainről, aki felszolgálólányként dolgozik egy Montmartre-i bisztróban. Magányosan, egyedül él kis garzonjában. Gyerekkora nem telt túl harsányan, orvos édesapja kicsi korában rosszul diagnosztizálta betegségét, vélt szívelégtelensége miatt soha nem engedte társai közé. Édesanyját korán elveszítette, amikor szokásos templomlátogatásukról hazafelé jövet, egy a Notre Dame-ról leugró öngyilkos rázuhant. Ezek a traumák őt mégsem egy pszichiáter kényelmes kanapéjába röpítették, hanem azokhoz, akiknek a tündéri Amelie megváltoztatja majd az életüket.
Lakásában rábukkan egy korábban ott lakó gyerek kincses-játékdobozára. Elhatározza, hogy visszajutattja azt az azóta már nyilván korosodó tulajdonosának. Az elfelejtett gyerekkori emlékek megváltoztatják a férfi életét, és Améliét is. Látva, hogy milyen örömet okozott, képesnek érzi magát arra, hogy másoknak is örömöt hozzon életébe. Apró, játékos és sokszor mesébe illő, napi "rutinos" jó cselekedeteivel a híres művésznegyed valóságos, élő angyalává válik. Még szerelmet is megpróbál varázsolni magának...
A mesebelien szárnyaló történetet az egyedülállóan bravúros képi megoldások és a légies, fülbemászó zenei kíseret teszi valami olyan egységes és ritka filmélménnyé, ami után a néző ideig-óráig még maga is azt hiheti, hogy azzal az akár pár perces mosolyávál ő is tudna Amélie lenni.
Audrey Tautou alakítása pedig csak hab a tortán, sziporkázik és láthatóan lubickol szerepében, nehéz elképzelni, hogy nélküle ez egy ilyen filmcsoda lehetett volna.
2004. január 5. 10:53 - I.István
Amélie csodás-csodás élete
A filmet nézve két dolgon filóztam: ez miért nem kapott Oscart, a másik, ez másnak is egy szomorú film, vagy csak az én nem létező halam is neorotikus lenne mellettem? Ebben a filmben a zöldséges részek, ill. a gyerekkor bemutatása az, ami hangos nevetésre késztetett, de maga a jelenség, miszerint Amélie csak úgy van, körülötte csak a már bejáratott dolgok, semmi változatosság, ez nem nevettetett meg. Ez mindenképp egy kivételes film vágási és operatőri szempontból, de sajnos Audrey kisasszony kígyóbűvölő szemeit nem szerettem meg ebben a filmben sem. Ez mit sem változtat a tényen, miszerint ez egy hibátlan film. A rendező Jean Pierre Jeunet az Alien 4 „kicsit”(?) elborult világa után egy olyan színpompás, vidám és felszabadult, élettől kicsattanó filmet készített, hogy ehhez foghatót rég láttam (láttam egyáltalán?). A zöld és aranysárgában úszó film ettől még életszerűbb lesz, az apró részletek, melyek a filmben vannak annyira valósághűek, hogy az ember azt hihetné: - Erre, hogy ráhibáztak! Ez én is lehetnék! A karakterek olyan szinten ki vannak formálva, hogy mindenki megtalálhatja magát valamelyikben. S mivel a dolgok a részletekben rejlenek, Jean Pierre-ék nem voltak rest, és olyan jellemábrázolásokat mutatnak be, melyeket az életben csak mi tudunk, és meglepő látni a vásznon, hogy mennyire beletaláltak ezekkel a kis szösszenetekkel; hisz ki ne szeretné kipukkasztani a kis fóliás buborékokat, ki nem gondolkodott még azon, hogy ebben a másodpercben vajon hány embernek van orgazmusa. Az események közben bevágott kis snittek, miszerint mit csinálnak az apácák az udvaron, hány fok van, mennyi a relatív páratartalom, mind olyan adalék a filmhez, amelytől még személyesebb, élettel telibb lesz. A forgatókönyv és az operatőri munka (nem tudom eléggé hangsúlyozni, és dicsérni), annyira tökéletes tükröt állít elénk, hogy szinte beleszédülök. A film – mint a címe is mutatja- tényleg csodálatos, és hiszem, hogy ilyen, és ehhez hasonló filmekre lenne szüksége a nézőknek, azaz nekünk. Jean-ék ezt is tudták. Pontosan tudták. Két órára nem kellett több T3-matrix 1-2-3, csak egy egyszerű francia felszolgáló leány, és az ő csodálatos világa.
