Fekete-fehér filmklasszikus vállaltan fekete és fehér szereplőkkel. Ötven év távlatából is oly örök, mint a Város, ahol játszódik. Gyönyörű mozi, útjelző táblával a közepén. Ha esetleg kételkedünk a helyes irányban, nézzünk bele, és megleljük azt. Zamparo (Anthony Quinn) erőművész. Tízezer líráért megveszi nélkülöző családjától a szeppent Gelsominát (Giuliletta Masina) amolyan mutatványos-segédnek. Durván, kegyetlenül bánik vele, minden egyes tettével nap mint nap megalázza a naiv kis teremtést. Mégis, Gelsomina ennek ellenére végtelen ragaszkodásáról tesz bizonyságot. Megtanul nem fellázadni, szó nélkül tűrni. Fokozatosan kinyílik, világa bimbózik, ám mindvégig romlatlan marad. Zamparóval bejárják egész Olaszországot a produkcióval – a titkon talán érzelmes erősember láncokat szakít ketté a mellkasával. Egy napon egy nagyobb társulat, egy vándorcirkusz veszi kettejüket szárnya alá, ahol a Bolond (Richard Basehart) szembeszegül Zamparóval és megszereti Gelsonimát. Különös lelki utazást tesz mindegyikük, mielőtt a függöny végleg lemegy. A Bolond, az Erőember és a Naiva hármasa erősen van ott a muszteren: sokat akar mondani, sikerrel. Kevés, ha a világ legszebb szerelmi történetének nevezzük. És nem elég, ha egy új irányzat legjobb road movie-jaként aposztrofáljuk. Marad a közhely, mert ma már közhelyek sincsenek. Fellini mesterművet alkotott. Elég Masina kifestett arcát, Quinn szemeit nézni. Nem hiányzik a színes technika. Illetve… fel kell tennem a kérdést kortársaimnak: van még hitele az efféle vásári komédiának túl az ezredforulón? Szégyelljük magunkat, ha nem válik a részünkké, hanem csak Oscar-gálák snittjeihez használjuk fel sorait. Tudniillik semmi sem változott. A bohóc Federico ma is ugyanúgy tipeg le a porondról. Véget ért az óra. Adio. Finito. Ciao.
