A történet a 60-as évek Hongkongjában játszódik, és tulajdonképpen nem más, mint egy egyszerű melodráma, de varázslatosan gyönyörű tálalásban. Mr. Chow (Tony Leung Chiu Waj) és Mrs. Chan (Maggie Cheung) szomszédok egy zsúfolt és zajos bérházban. Sorsuk drámaian hasonló: mindkettőjük párja sokszor és hosszasan van távol üzleti úton, lassan világossá válik számukra, hogy véletlenek márpedig nincsenek, s távol lévő férjük, illetve feleségük viszonyt folytat egymással. Csalódásukat - kezdetben talán bosszúból - titkos találkákkal orvosolják, mérnöki precízséggel ügyelve a szóbeszéd elkerülésére. Vonzalmuk fokozódik, és reménytelennek hitt, elfojtott szerelmüket csupán elcsúszott mozdulataikban, pillanatásaikban merik vállalni. Kar-vaj sajátos érzékenységgel bemutatott jelenetei egyaránt tünhetnek a néző számára újnak és eredetinek, de ugyanakkor nagyon is ismerősnek és sokszor átéltnek. Az érzelmek finom rezdüléseit, a vágyakozást, a befeléfordulást mutatja be úgy, hogy filmjében sokkal nagyobb hangsúlyt ad a tökéletesen "megfestett" képi világnak és melankolikus kísérőzenének, mint magának a történetnek. Lassú, finoman elnyújtott képei ráirányítják figyelmünket a hétköznapi viszonyokban jelentéktelennek tűnő apró, ám annál fontosabb részletekre, és a váltakozó latin dallamok, illetve vonósok állandó kísérőzenéje mellett engedi, hogy ezeket álomszerűen értelmezhessük.
Tökéletes nosztalgiafilm ez, a rendező emlékeiben élő 60-as évekbeli, "átjáróháznak" nevezett Hongkongról és a nagybetűs szerelemről, annak ellenére, hogy a Szeress, ha tudsz! óta tudjuk, hogy erről beszélni - véleményem szerint filmet komponálni is - legalább annyira nehéz, mint táncolni az építészetre.
2011. január 10. 00:24 - Nagypál Szabolcs
Egy tétova találkozás története, amely Hongkongból (1962) Szingapúron (1963) és megint Hongkongon át (1966) Angkorba ível (1966). A rendező gyermekkori emlékei ihlették, a hatvanas évekből: benne emléket állít egy eltűnés előtt álló világnak, három évvel Hongkong Kínához csatolása után. Ennek megfelelően, az emlékezés gondolkodásmódját követi. Egy trilógia középső darabja: a Vadító szép napokban is ugyanúgy hívják a főszereplőnőt (Szu Lizsen), de valószínűleg más élettörténet. A férfi szobájának száma pedig e filmben 2046, ami előrejelzi már a folytatást. Eredetileg Pekingben akart forgatni, de Makaóra kellett átvonulnia, a kínai hatóságok látni akarták ugyanis a forgatókönyvet, a rendező viszont nem használ olyat. Ennek megfelelően sokat rögtönöz színész és rendező: eredetileg például a történet sokkal szenvedélyesebb lett volna, és a tettek mezejére is szándékoztak lépni. A rendező festőként indult, filmje impresszionista, megkomponált filmszerzemény, amelyre a film noir is hatott; állandó operatőre az ausztrál Christopher Doyle. Minden egyes jelenetben ugyanolyan szabású, de más ruhát visel a hősnő, összesen negyvenhatot. Tarantinóhoz hasonlóan a rendező lábfetisiszta, minden járást térdig követhetünk. Ismétlődő mázsong-szimbolika, vájtfülűeknek. Lassan csordogál az alkotás: fél óra is eltelik, míg a két főszereplő először szót vált egymással. Csak kétszer él ama filmtechnikai eszközzel, amikor ugyanazon jelenet párhuzamosan van fölvéve, kicsit másként, mindkét szempontból: az összejövés és a szakítás idején. A másik két házasfelet alig látjuk: az egyiknek csak a fejét, a másiknak csak a hangját. Újra és újra óraszámlapok tűnnek föl a képen: mindennek pontosan kell zajlania, különben könnyen lebukhatnak, hiszen a főbérlő és a lakók számára egyre gyanúsabbak. Megvitatandó kérdés a megtekintés után: vajon sikerült-e összejönniük vagy nem, és született-e közös gyerekük. Elmúltak azok az évek; minden, ami fölidézte, elmúlt örökre.
2011. április 5. 00:18 - Nagypál Szabolcs
Puzsér Róbert és Nagypál Szabolcs a filmről beszélgetnek: http://www.archive.org/details/2011-01-09_-_ahm
Te meg vagy őrülve, hiszen ez a film filozófikus, melankolikus, fülledt és egyébként is sok nő ráismer a saját életéből egy hasonlóan finom erotikájú kapcsolatra.
cookfischlajn, 2007-12-25 23:22:37
ez maximum a legrosszabb hálivúdi filmek után 10/10 ...
céltalan, unalmas, elcsépelt, semmitmondó és gusztustalanul szájbarágott képek gyomorforgató egyvelege
annyiban nyújtott újat, hogy amit felépített több perc alatt azt utána pár másodperc alatt rögtön lerombolta
... szóval mégis zseniális
