Feliratozás:
angol (english), német, lengyel, holland, magyar, cseh, török
Képarány:
1.78:1
Az általam ismert második világháborút feldolgozó regények közül kiemelkedik Kurt Vonnegut: Az ötös számú vágóhíd című alkotása, melynek bevezetőjében a szerző a második világégést a gyerekek háborújaként aposztrofálja. Valóban, a múlt század közepének iszonytató csatáit többnyire 19-21 éves, csupaszarcú gyermekek vívták. Vajon lehetséges-e az ilyen borzalmas történelmi kort úgy ábrázolni, hogy az utókornak örökkön-örökké tanulságul szolgáljon, hogy soha többé ne kelljen szembesülnünk saját kegyetlenségünkkel? Lehet.
Aki megnézi ezt a mozit, szerintem képtelen lesz fegyvert fogni embertársára. A történet szívszorongató.
Egy amerikai anya rövid idő leforgása alatt négy besorozott fiából hármat elveszít. A negyedik valahol Európában, az ellenséges vonalak mögött ér földet ejtőernyőjével, a partraszállás egyik katonájaként. Az amerikai hadvezetés sem tud szótlanul elmenni egy ilyen volumenű családi tragédia mellett. Elhatározzák, hogy ha törik, ha szakad, kihozzák a fiút a pokolból, s hazaviszik szüleinek, vígasztalásul. A partraszállók közül verbuválnak egy válogatott harcosokból álló kis csapatot, mely a feladatot végrehajtani hivatott. A tizednyi ember elindul hát, hogy megkísérelje a lehetetlent. Az ő útjukat követve kapunk képet arról, hogy mi is történhetett valójában, hogyan zajlottak az események testközelből. Ráadásul mozgó képet, amely az írott anyagnál sokkal hatásosabban közvetíti a borzalmakat, hiszen nem hagy teret a befogadó fantáziájának arra, hogy bármit is megszépítsen. Csak a hús és a vér van, lehet jelen. Először tudatosodik bennünk úgy istenogazából, hogy a háborút emberek vívták egymás ellen. Ez így kimondva szinte semmit nem jelent, ám a filmet megtekintvén már annál többet. A szereplők olyan lények ellen fordítják fegyverüket, gyilkolás céljából, akik lélegeznek, futnak, megpróbálnak elbújni a haláluk elől. Rettegnek. Aztán amikor a golyó mégis eléri őket, fröccsen a vérük, és jobb esetben mozdulatlanul, rosszabb esetben fájdalmasan ordítva, nyüszítve terülnek el. Emberek. Nem csak ebből tudhatjuk ezt. Amikor épp kis szünet áll be a tébolyban, ugyanúgy beszélgetnek, ugyanazokat az erkölcsi kérdéseket teszik fel maguknak, mintha gyermekeik nevelése közben érte volna őket a pillanat, nem pedig két ölés között. Ilyenkor jobb nekik, hisz a gondolkodás sokkal inkább sajátossága az embernek, mint a gyilkolás.
A történetről ennyit, mindenki nézze meg a filmet, ez a feladat. Tanulságul csak az marad, hogy a történelmet a holtak csinálják, az élők írják. És ily módon nem érdemes történelmet csinálni. Talán el kellene ezen gondolkodni egy kicsit, mindannyiunknak. Hiszem, hogy a rendezőnek is ez volt, ez lehetett a célja. Köszönjük az útmutatást.
