"Egy olyan nő áll maga előtt, aki szorongásra született." Ez a történetben nem túl hangsúlyos helyen elhangzó mondat megsúgja nekünk a film fő vonalát. Egy olyan nő áll előttünk, Leo, aki tele van szorongással. A Madridban élő írónő napjai lassan telnek. Magába és ábrándjaiba burkolódzik. A Brüsszelben katonai szolgálatot teljesítő férjét várja haza. Leo testvére és anyja folyton veszekednek, ami szerencsére néha kizökkenti őt saját gondjaiból, gondolataiból. Leo eközben álnéven ír üres, rózsaszín szerelmi történeteket. Pont ő. Akinek meggyőződése, hogy a szerelem csak gyötrődésből és fájdalomból állhat. Legalábbis számára. De mi ennek az oka? Leo világában férje (aki valójában már nem szereti az asszonyt) az idealizált társ, az idealizált férfi. És Leo hinni akar ebben az ideában. Ha bármi és bárki el akarja tántorítani ettől a hitétől, kicsúszik alóla a talaj: kiabál, sír, hisztérikus lesz. Így a magányosságba száműzi önmagát, ahol csak ő és a fájdalom létezhetnek. De a film során megtanulja, belátja, hogy a valóság józansága sokkal irodalmibb és mélyebb lehet, mint az ideák gyötrelme.
Almodovar, a női lélek egyik legjobb ismerője, egyszemélyes drámát készített a vágyakról, a magányról és a szerelemről. Egy nőről, aki annyira akarja szeretni férjét, hogy végül saját magát gyűlöli meg. A zseniális színészi alakítások és a rendező szerkesztése miatt a komoly téma ellenére a film egy percig sem lesz nehézkes vagy szájbarágós. Természetessége, életszerűsége, igazságai, szerénysége kiemelkedővé teszik Almodovar filmjei között.
Pedro Almodovar talán az egyetlen olyan rendező manapság, aki egy válásról szóló történetet úgy formál meg, hogy az sokkal többről szóljon, mint egy kapcsolat végéről. És a főszereplőnő itt is mindig pirosban van.
