Jack Powell nem hétköznapi kisgyermek. Soha nem is volt az, és soha nem is lesz az. Különlegessége pont abban rejlik, hogy nem kicsi. Egy különleges betegség, rendellenesség következtében, bár szellemileg átlagosan, normális tempóban fejlődik, teste gyorsabban öregszik, mint a többieké. Így mikor Jack tízéves, kívülről negyvennek néz ki. Jack szülei elhatározzák, hogy ennek ellenére a lehető legtermészetesebb körülmények között nevelik fel a kisfiút, de egyelőre otthon taníttatják. A történet igazán akkor kezdődik el, amikor Jack elhatározza, hogy ő iskolába akar járni: társaságot szeretne maga körül, és meg akarja ismerni kortársait. Külseje miatt osztálya persze nem fogadja olyan természetes egyszerűséggel, mint amit Jack eddigi életében tapasztalt. A beilleszkedés nehezen megy, de amikor kiderül, hogy Jacket milyen remekül lehet szerepeltetni a tízévesek spontán kosárcsapatában, egyszeriben nagy kedvenc lesz. Persze Jack nem csak az osztálytársainak szeretne tetszeni, hanem az osztályfőnök-kisasszonynak, Miss Marqueznek is. Jack egy idő után többet is meg szeretne osztani a szép tanárnővel, mint az ebédre kapott gumimacikat. De Jacknek meg kell tanulnia, hogy felnőttnek kinézni és felnőttként viselkedni nem csak szabadsággal és lehetőségekkel jár, hanem bizony sok fájdalommal és csalódással is. A nagy-kisfiú számára ez a legnehezebb lecke.
Ez a szentimentális film tulajdonképpen felfogható Robin Williams egyszemélyes show-jaként. Az ő gyermek-felnőtt paródiája akár szívhezszóló is lehetne, de sajnos a hitelesség, az eredetiség még a mese-keret ellenére is elmarad. Őrizzük meg a fiatalságot magunkban! Talán ez a film mondanivalója. Reméljük, senki sem így őrzi meg a fiatalságát. Ezt Robin Williams csinálta már jobban is. Hát még a rendező, Francis Ford Coppola.
