Az El Mariahchi hihetetlen nagy sikere után Robert Rodriguez úgy döntött, megcsinálja a filmet újból, annyi pénzből és olyan technikával, amiről eddig csak álmodozhatott. Sajátos remake ez, hiszen az alapsztori igencsak hasonló, de ténylegesen az eredeti folytatásának is tekinthető. Minden adu a rendezőnél, aki maradéktalanul ki is használja a helyzetet.
Gitárosunk szerepében ezúttal Antonio Banderast köszönthetjük, egyértelmű telitalálatként. Megkeseredett hősünk zenészi karrierje ugyebár kettétört - lásd: El Mariachi - nem is beszélve a barátnő sajnálatos incidenséről, de aggodalomra semmi ok, a bosszú nem marad el. Hősünk megszállottan keresi a felbujtó bandafőnököt, minden baj forrását, az álnok Buchot. Csak járja a városokat és a kocsmákat, kezében a legendás gitártokkal - ami funkcióját tekintve időközben kissé módosult -, s véresen kihívó üzeneteket hagy maga után.
Ám a régóta dédelgetett igazságszolgáltatás másképp alakul, mint ahogyan hősünk tervezte...
Igazi kultuszfilm lévén, számtalan etalont idézhetnék fel ebből a moziból, az isteni dialógusokat, a hihetetlen akciókat, vagy például - az eszmei és gyakorlati társ - Quentin Tarantino legendás viccjelenetét, nem is beszélve Salma Hayek gitártudásának bemutatásáról vagy Steve Buscemi kocsma-monológjáról, stb.
Amit még mindenképpen ki kell emelnem, az a zene és vágás utánozhatatlanul rodriguezi kombinációja. Így csak az az ember tud hangulatot teremteni, aki ízig-vérig ismeri az eredeti történet minden mozzanatát, s a kerek egészet, amit akar, csak "kiírja" a fejéből. (Mint Forman "Amadeus"-a, ha-ha.) Hát ilyen Rodriguez Desperádoja.
