Nigel (Hugh Grant) és Fiona (Kristin Scott Thomas) egy hajón ünneplik hetedik házassági évfordulójukat. Az út hosszú lesz, Indiába tartanak, hogy felfrissítsék kapcsolatukat, saját bevallásuk szerint, és hogy lelki nyugalmat találjanak. Azonban sem önmagukat, sem a hajón utazókat nem csaphatják be, érezni rajtuk, hogy kapcsolatuk kifulladóban.
Oscar (Peter Coyote), a tolókocsis mozgássérült író ki is használja az alkalmat Nigel behálózására. Az első adandó alkalommal behívja őt a kabinjába, hogy elmesélje neki, miként kezdődött kapcsolata feleségével, Mimivel (Emmanuelle Seigner), hogyan hozta őt a nő ilyen helyzetbe, és miért kerültek a hajóra. Bevallása szerint egyetlen célja az, hogy elérje Nigelnél saját felesége elcsábítását. A férfi vonakodik, de persze nem eléggé. Ahogyan Oscar egészen apró részletekbe bocsátkozva meséli el szexuális életét is, a férfi annál nagyobb késztetést érez, hogy elfogadja az ajánlatot, miszerint, ha végighallgatja a történetet, megkapja Mimit. Egyre sűrűbben és könnyebben hagyja ott tengeribetegséggel küszködő feleségét a kabinban, hogy Oscar történetébe menekülhessen, még akkor is, ha a kétely végig a fejében motoszkál: a házaspár csak új játékához talált személyében segédeszközt. Roman Polanski 1992-ben dolgozta fel a könyv formájában is megjelent történetet (nálunk is fellelhető). A "Keserű méz" örök kétségben hagy bennünket. Nem tudhatjuk - ahogyan Nigel és Fiona sem -, hogy két egymás nélkül élni nem képes ember történetéről, a szerelem romboló erejéről, egy különleges kapcsolatról, vagy csak egy egyszerű, szexuálisan aberrált házaspár nevetséges játékáról van-e szó. Mindenesetre mi, bármi legyen is az, részt veszünk benne.
Egyetlen nagy hibát lehet a film rovására írni, de leginkább Polanskiéra: míg a három színész (Grant, Scott Thomas, Coyote) tökéletes választás volt a részéről, a negyediket, a bombázó, mindenkit elcsábítani képes Mimit alakító Emmanuelle Seignert saját családjában, feleségében találta meg. Kérdem én (persze ez csak szubjektív vélemény!), nem lehetett volna találni egy olyan nőt, akibe nem csak a rendező, de egy kicsit szélesebb réteg, történetesen a nézőközönség is képes beleszeretni, de legalább elhinni róla a filmben hallottakat? Vagy, ha már táncosnőt alakít Seigner, egy kicsit többet is produkálhatott volna az oly sűrűn feltűnő, túlfűtött erotikát sugallni akaró táncjelenetekben!
